A szénfeketére festett acélcsövek prüszkölve köhögték fel az elhasznált mana édeskés illatú gőzfelhőjét, ciklámenszín párába borítva ezzel az ősi épületek romjait. A mágikus hajtómű élesen visított a túlzott megterheléstől, ahogy a sötét fémmonstrum gigászi karjai a beomlott homlokzat ezeréves tonnás köveit próbálták elmozdítani egymásról.

Az apró síktöredék úgy úszott a szfératenger sűrű tejfehér ködében, mint egy lakatlan sziget a Fények Óceánjának végtelen vizein. Ez a sziget azonban nem volt lakatlan, többé már nem.

A magtek páncélszörny dörgedelmes hangja és a roppanó kövek robaja úgy űzték el az évszázados csendet, mint a hirtelen fellobbant fáklyafény a settenkedő éjjeli vadakat. A hófehér törmelékben a biztos pusztulásra várva feküdtek a márványból faragott repedt kőarcok, és a törött oszlopok. A monolitok egykoron pompázatos aranyfestékes mintázata már rég lepattogzott az elmúlt századok zúgó viharaiban.

A semmiben lebegő szigeten három alak állt, szorosan egymás mellett, kivétel nélkül fekete köpenybe burkolózva. Meredten figyelték a mágiával hajtott gépezet rombolását, ahogy péklapátnyi acél tenyereivel a tejfehér csendbe hajította az elmozdított kődarabokat.

A három idegen – mert hogy ezen a helyen mind annak számítottak – lélegzetvisszafojtva vártak. Tudták, hogy most csak az a dolguk, hogy várjanak. Valamire, amiről ők maguk sem tudták biztosan, hogy micsoda. Azt viszont mindannyian érezték, hogy minden kétséget kizáróan valami fontos és varázslatos dolog fog történni hamarosan.

Két férfi és egy nő állt a meredező romok gyűrűjében, ébenszín palástjukat beszennyezte a levegőben kavargó hófehér kőpor.

A két férfi közül az idősebb egy aranyozott, spirállá tekeredő botra támaszkodva állt, bár valójában nem volt szüksége támogatásra. Az idő nem fogott rajta, hiszen halhatatlan volt.

A férfi ezüstszürke haja bonyolult fonatokban omlott széles vállaira, gondosan ápolt szakálla kiemelte arcának uralkodói vonásait. Szemének izzása a Felső Síkok egykori urainak sajátja volt, ám fekete mellvértjén mégis az Új Zhilar Birodalom saját farkába harapó kígyó motívuma díszlett.

A nő, aki tőle alig néhány lépésre állt, végig gondosan ügyelt arra, hogy mindig közte és a fiatalabb férfi közé helyezkedjen, óvón és ugrásra készen. Kezében lilás fényben derengett a zhilar elit osztagok hajlított pengéjű manakardja.

Egyenesszálú sötét haját – mely emberi őseinek sajátja volt -, hosszan, egy fonatba fonva viselte, ám halántékát a régi guayara hagyományok szerint kopaszra borotválta. Orra kissé talán hosszabb és hegyesebb volt a kelleténél, ám ez sem csúfította el finom arcéleit. Mandulavágású szemei most újra éteri fehér fényben izzottak, mint minden alkalommal, mikor urát veszély fenyegette.

Az ifjú férfi, kit a testőrnő oly hevesen védelmezett, jóval alacsonyabb volt két társánál. Mesterien lemezelt fekete bőrpáncélt viselt, melyet zafírok és a Felső Síkok szivárványfényű drágaköve, a platyst ezreivel díszítettek. Ezüst hímzésű kígyómintás palástja fátyolszerű selyemként lebegett mögötte, ahogy a magiko-technikus páncélgép fújtató bendője szélt kavart maga körül a síktöredéken.

A különös anyag nem vert ráncot, olybá tűnt, mintha csak magából a férfi árnyékából szőtték volna.

Az ifjú csontos arca most még szikárabbnak tűnt, ahogy keskeny ajkait az izgalom hatására beharapta. Kékeszöld szemei tisztán és okos fénnyel villantak. Fekete kesztyűs kezével szórakozottan beletúrt rövidre vágott fekete hajába.

A feszültség minden porcikájába bevette magát, szinte szétfeszítette a mellkasát, és kiszakadni vágyott belőle a lelkében magasra hágó izgatottság.

Ám Arrius ennek ellenére nem mozdult, csak várt. Bal keze ujjaival mindeközben ütemesen dobolt az oldalára csatolt manavető óezüst markolatán.

Aztán a várakozásnak egyszerre vége szakadt.

A halálfekete gépszörny lassan álló helyzetbe egyenesedett, és a sötét kristályüveg búra, mely a szerkezetet vezérlő katonát rejtette, kígyószerű szisszenést hallatva felemelkedett. A cserzett arcú pilóta a tőle mintegy százötven lépésre várakozó társaság felé kiáltott. Hangja megcsuklott a hirtelen rátört lelkesedéstől.

– Felség, ezt látnia kell! Azt hiszem találtam valamit! – hangzott fel a mindannyiuk által oly régóta várt mondat.

Arrius var Zhilar, az Új Zhilar Birodalom császára, a Felső Síkok uralkodója végre elmosolyodott.

Szinte futva indult a katona felé, mit sem törődve a mindent beborító omlékony romokkal. Ördögi ügyességgel szökellt át a darabjaira hullott oszlopok és szobor testrészek fölött, azzal a magasztos kecsességgel, ahogy az erdő szarvasai ugorják át a vihar által kicsavart fákat.

Ahogy a férfi odaért a kétembernyi magas páncélgép mellé, mely még mindig egy robosztus márványpillért tartott a mágia ereje által táplált karjaiban, letekintett a sötét nyílásba, mely most végre előbukkant a romok alól.

Egy lefelé vezető lépcső kőszilánkokkal fedett fokait látta a manalámpa vibráló fényében.

A császár gyermeki örömmel rázta ökölbe szorított kezeit, majd mint bajtárs a bajtársat, barátságosan megveregette a fémszörny oldalát.

Arrius kacagott.

Negyedszázadnyi esztendő minden keserűsége és megaláztatása tört most elő belőle, szinte eksztázisba került a reménytől, hogy végre valahára levetheti a rászabott bársonyból és selyemből szőtt rabruhát, melyet a sors és a felsőbb hatalmak rákényszerítettek.

Sietősen néhány varázsigét mormolt, aminek hatására két tenyere erős fényben kezdett izzani. Jobbját maga elé tartva megindult az ismeretlenbe vezető lépcső irányába, a mágikus fény bevilágította a hófehér falakat, melyeken aranyfénnyel csillantak meg a halhatatlan kezek által beléjük vésett feliratok.

Hát mégis igaz volt minden…

Arrius egyszerre erős szorítást érzett a karján, a hirtelen jött fájdalomtól felszisszent, és meglepetten nézett bele testőre túlvilági fénnyel ragyogó szemeibe.

– Uram, nem engedhetlek le. Lehet, hogy csapda. – A félvér nő rekedtes mélyen búgó hangja hallatán, mint ahogy annyiszor az évek során, most is nyugalom áradt szét Arrius tagjaiban. Hirtelen rátört dühét lassan legyőzve a férfi elmosolyodott.

Szerette és tisztelte a nőt. Tudta, hogy kétség nélkül és tökéletesen megbízhat benne, hiszen mindent amit tesz, azt csakis az ő érdekében teszi.

A nőt már csecsemő kora óta arra nevelték, hogy egykoron majd magának a császárnak legyen a védelmezője. Minden egyes nap arra készítette fel, hogy ha kell, az élete árán is megóvja gazdáját. Ő pedig híven, legjobb tudásához mérten eleget is tett ennek a küldetésnek, idestova már tizenöt esztendeje.

A két gyermek szinte együtt cseperedett fel. És bár a férfi néhány évvel idősebb volt a lánynál, ez a pár év azonban mit sem számított, ha az ember igaz szerelemmel szeret valakit…

– Taima – mondta neki szívének minden kedvességével. – Nincs mitől félnünk! Oly sok év kutatása után végre révbe értünk. – Gyengéden a nő vállára tette a kezét. Szeme úgy szikrázott, mint a halandó földek rég maguk mögött hagyott és elfeledett csillagjai.

– Megtaláltuk Taima! – suttogta őszinte boldogsággal az arcán. – Megtaláltuk a Kódexet.

A testőrnő arcán halvány mosoly futott át, ám csupán egy röpke pillanat volt az egész, mielőtt a vonásai újra sziklakeménnyé merevedtek volna.

Tekintete úgy izzott, mint a villám vakító fehérsége. Arrius most nem a guayarai esőerdők pajkosan nevető leánygyermekét, hanem a megközelíthetetlen halhatatlant látta megelevenedni szeretője vonásaiban.

– Az én feladatom, hogy megóvjalak minden bajtól, és ha kell, akkor erőszakkal teszem ezt meg. – Sziszegte a fogai között a nő. Pillantásában nyoma sem volt érzelemnek, a ragadozómadarak kíméletlensége tükröződött vissza bennük.

Arrius nagyot sóhajtott, majd megadóan széttárta karjait, és térdeit szertartásosan berogyasztva meghajolt a nő előtt.

-Legyen hát, kedvesem. Vezess és mutasd az utat nekünk! – mondta nyájasan, majd a melléjük lépő szakállas férfira kacsintott, mint aki egy csak a kettejük által tudott csíntevésre készül.

Az ezüsthajú férfi nem akart részt venni a császár gyerekes játékaiban, ám az illem úgy kívánta, hogy mégis meghajtsa fejét az ifjú felé. Szoborszerű arcáról nehezen lehetett megállapítani mi is járt a fejében valójában.

A testőrnő ruganyos ám óvatos léptekkel indult meg lefelé a lépcsőn. Arrius szorosan követte őt, megbájolt kezei elegendő fényt adtak, hogy a halandó szemek is jól lássanak a mély sötétben. A két halhatatlan vérűnek nem volt szüksége ehhez varázslatra.

Lassan haladtak lefelé a szürkésfehér lépcsőfokokon, melyeken több, mint ötszáz éve nem járhatott senki. Arrius széles mosollyal vizsgálta a falakat belepő rúnákat, melyeket még az Őrzők ősi nyelvén írtak az alkotóik.

Jó ideje ereszkedhettek már mélyebbre és mélyebbre, s az ifjú császár számára úgy tűnt, hogy sosem ér véget a menet. Majd egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a megidézett varázslat fénycsóvája hirtelen beleveszik a végtelen térbe, amely előttük terült el.

Nem volt több lépcsőfok, egy csarnokba érkeztek.

-Mit látsz Irsild? – kérdezte szájtátva az aranybotját két kézzel szorító tudóst Arrius, ám a halhatatlan nem válaszolt. Szinte megbabonázva állva nézett körbe és körbe. Arcán őszinte áhítat játszott, tagjai remegtek az izgalomtól és a meghatódottságtól.

– Lithri’ende! – szólalt meg dörgő hangon a császár, szavai erejét felerősítette az ezüstövére függesztett apró managyűjtők ereje. A varázsszavak hatására egyszerre éles fény tört elő a Felső Síkok szövetén túlról, és elárasztotta a kolosszális helyiséget, amiben álltak.

Néhány másodperc múlva, mikor már Arrius szeme is hozzászokott a hirtelen támadt világossághoz, végre alaposabban is körülnézhetett maga körül. A látvány valósággal letaglózta.

A hatalmas csarnok nagyobb volt, mint minden más, mit a férfi valaha látott. Szélesebben és hosszabban húzódott, mint akár a Császári palota legnagyobb terme.

Amerre a szem ellátott karcsú hófehér oszlopok ezrei nyúltak a magasba, a padló márványlapjai nagyobbak voltak, mint akár egy megtermett ember. A tér valósággal végtelennek hatott, és mindent belengett egy megmagyarázhatatlan földöntúli aura.

Arrius tágra nyílt szemel figyelte a messzeségben felsejlő színarany kupola vonalát, és a finoman ívelt falakon futó fényesen csillogó rúnák millióit.

Valahonnan mintha halk zeneszó hallatszott volna, kristálytisztán csengő hangok ezreinek összhangzata. Ám mivel ez semennyire sem tűnt lehetségesnek, az ifjú császár végül meggyőzte magát, hogy nyilván csak a sokktól megzavarodott képzelete játszik vele.

-Felség! – hallotta Arrius valahonnan a távolból, ám a hely szépségétől megrészegülve szinte alig vett tudomást a hangról.

-Felség! Ezt meg kell, hogy nézd! – szólt most már erőteljesebben a hang, és Arrius végül megrázva magát, kiszakadt az arannyal teleírt fehér falak bűvöletéből.

Tekintetével a társait kereste, és hamarosan megpillantotta a távolban a szakállas halhatatlan történész alakját. A szálfatermetű férfi most olyan aprónak látszott, mint egy kósza hangya, ami véletlenül betévedt a portyájukból visszatérő felhőjárók egyik acél hangárjába.

Arrius futva indult el a férfi irányába, homályköpenye egybeforrt az óriási oszlopok által vetett árnyakkal.

Zihálva ért a halhatatlan mellé, aki egy embernyi magas emelvény szélén állt. A szabályos hatágú csillagot formázó piedesztál ágainál egy-egy titáni szobor magaslott, mindegyik olyan tiszta és tökéletes, mint maguk a lények, melyekről készítőik egykor mintázhatták őket.

Arrius kérdő pillantást vetett a könnyes szemmel mosolygó halhatatlanra, akit láthatóan megérintett a hely magasztos szelleme.

-Az Elsők szobrai, Uram. – Felelt a ki nem mondott kérdésre a férfi. – Ők voltak a népem elsőszülöttjei, az Ősatyák, kik a Halhatatlanok birodalmát alapították. – A szakállas férfi körbemutatott a végtelen oszlopcsarnokon.

– Ők voltak azok is, kik megalkották a Kódexet, és ezáltal lefektették a világunk törvényeit.

Arrius újra végignézett a fehér kőszobrokon, melyek valóban úgy álltak büszkén és rendíthetetlenül, mint az óidők elfeledett titánjai.

Majd megrázta fejét, és az emelvényem álló testőrnőre emelte a tekintetét, aki láthatólag éppen behatóan vizsgált valamit.

-Taima, mit találtál? – Kiáltott fel neki, majd maga is felmászott az oltárszerű építmény tetejére.

A nő válasz helyett csak kifürkészhetetlen arccal nézett rá, és karcsú kezével maga elé mutatott.

Az emelvény közepén, a császár derekának magasságában egy arannyal bevont kút állt. A férfi odalépett mellé, és hitetlenkedve nézett a káprázatos jelenésre, mely a szeme elé tárult.

Arrius még sosem látott ehhez hasonló szépséget azelőtt.

A kút mélyén valamiféle fehér sűrű anyag kavargott, ám a császár hirtelenjében nem is tudta eldönteni, hogy valamiféle gáz, vagy folyadék lehet az valójában. Azonban olyan átható, vakító fény áradt pulzálva az anyag belsejéből, hogy Arrius akkor sem tudta volna levenni róla a szemét, ha akarta volna.

De nem is akarta.

Ahogy a császár meredten bámult az éteri fénybe, akaratlanul is egyre közelebb hajolt a kút szájához. Mintha hangokat hallott volna az elméjének mélyéről szólni felé, egy időtlen, ismeretlen nyelven szólították, melyet azonban ő maga nem ismert. Sőt, biztos volt benne, hogy senki más halandó ember sem.

Tisztán érezte, hogy valamiféle ősi erő lakozik a kavargó anyagban, valami, ami öregebb, mint bármi más ezen a világon. Szinte vonzotta őt ez az erő, azt akarta, hogy megérintse, és a birtokába vegye.

Az ifjú császár kinyúlt a vadul örvénylő végtelen felé.

Fejében hallotta a Világok Kovácsának kalapácsütései nyomán felzengő életet teremtő szimfóniát. Szinte látta az üllőről elpattanó szikrák tünékeny útját is, melynek végén maguk váltak a végtelen sötétben fényt adó csillagokká.

Valahol a messzeségben egy női hang kiáltása sejlett fel, ám olyan tompán és elfojtottan, hogy a figyelmeztetés már nem ért el Arrius tudatáig.

Már minden mindegy volt. Minden óvó szó elkésett. Minden elrendeltetett.

A Kódex messzeségbe nyúló íves falait egyszeriben bírhatatlanul éles fény festette hófehérre. 

Az ősi erő – mint valaha az Elsők hagytak örökül saját testük és lelkük anyagából gyúrva az eljövendő pusztulással fenyegető korok számára-, most kiszabadult.

S a Legnagyobb Ős saját vérének cseppjei, mint káprázatos fényű hullócsillagok törték át a síkok közötti vékony szövetet, hogy soha be nem forró heget ejtsenek ezzel a világ testén.

Akkor az örökkévalóság csendje ült meg az ősi fehér falak között, s merengő kíváncsisággal figyelte az aprócska, feketeségbe burkolózó lényt, mely kétségbeesetten küzdött halandó létének utolsó szikrájáért.

Aztán Arrius var Zhilar szemei tágra nyíltak, ahogy a tüdejét újra elárasztotta az életet adó levegő, hogy aztán hangos sóhajjal szakadjon ki belőle a fájdalmas felismerés.

A tengerszagú hajnal még konokan kapaszkodó sötétjét hirtelen ragyogó fénycsóvák szakították át. Mint hullócsillagok szelték át az egeket a hófehér tünemények, hogy aztán apró villanással tűnjenek el a horizont mögött.

A ladikjaikban ringatózó halászok ámulatukban felemelkedtek rögtönzött vánkosaikról, és fejfedőjüket hónuk alá csapva figyelték a szemük előtt megelevenedő csodát. Mert mindannyian tudták, hogy csodát látnak. Valami fontosat és varázslatosat.

Orolith egyik rendházának szegényes szobájában, mint a végre felszínre szakadó fuldokló, úgy ült fel levegő után kapkodva egy középkorú, sűrű szakállú férfi. 

Meztelen testén patakokban folyt a veríték, szénszínű szemei zavarodott fénnyel meredtek a sötétbe.

A férfi fájdalmas arccal tápászkodott fel az ágyából, és szemeit dörzsölve botorkáló léptekkel az ablakhoz lépett. Csapzott arcát a palota irányába fordította, a lebukó hold utolsó gyenge fénysugarai sápadt sárgás keretbe foglalták az arcán tekergő indaszerű tetoválásokat.

A Próféta oly sok év után újra álmot látott.

Álmot, melyről érezte, hogy megváltoztathatja Enerith és akár egész Nouros sorsát is.

Sietősen felöltözött, magára kanyarította viseltes mélybarna úti köpenyét, és az ajtón kilépve a palota felé indult.

Figyelmeztetnie kellett Ravenort. Figyelmeztetnie kellett, hogy az Elsők végre választottak.

Azt is tudta, hogy eljött az ő ideje.

Meg kellett találnia az Utódokat.