A hűs tengeri szellő lágyan lengedezett Genoviomagus kereskedő városa fölött. A Kalmárhadurak Ligájának egyik ékköve volt a hatalmas kikötővel, nagy flottával és az átlagemberek számára elképzelhetetlen vagyonnal bíró város. Genoviomagus házai a kereskedelemből befolyt tetemes összegeknek hála a legújabb építkezési divatok szerint voltak felújítva. Minden háznak volt virágokkal szegélyezett erkélye, réz szélkakas a tetőn, és mindenféle drágasággal megtömött szobák sora.

Micak Hollar, a Kékköpenyesek Rendjének frissen avatott fiatal varázslója, peckesen lépkedett végig a település zsibongó utcáin. A vállára vetett kék köpeny és a kezében tartott vékony fekete pálca utat nyitott neki a tömegben. Az emberek, ha nem is csodálkozva, de legalább érdeklődve néztek a fiatalember után, hiszen nem minden nap láthatnak egyet a szomszédos Yrannon mágusai közül.

A barna hajú varázsló a kikötőbe tartott, ahol reményei szerint eddigi élete egyik legjobb utazása várja. Az egyik Liga hajó navigátorának választották ki, és nem is akármelyik hajóra. A már-már legendás Urboros Genoviomagus leghíresebb hadigályája volt. Több győzelem fűződött a kapitánya nevéhez, mint a fél Liga flottához. Így Micakot büszkeség töltötte el, mikor mesterei magukhoz szólították, hogy kiválasztották navigátornak.

Ahogy kiért a kikötőbe egy pillanatra elbizonytalanodott, mivel annyi dokk és móló mellett horgonyzott a városba érkező miriád holk, bárka és karavella. Mivel Micak nem volt éppen nagynak vagy testesnek mondható, nem látott túl messzire a matrózok és kalmárok feje fölött. Nézelődése közben szeme megakadt egy cégéren, mely a kikötőmester irodáját hirdette. A téglából emelt épület előtt, több asztalnál írnokok hada sercegtette pennáját a pergameneken. Előttük kérvényezők és intézők várakoztak, hogy ügyeiket elbírálják. A varázsló magabiztosan odasétált az egyik asztalhoz, ügyet sem vetve az emberek morgolódására, és megkopogtatta az asztalt. Az egyszerű zöld ruhát viselő írnok fel sem tekintett a papírból, mikor megszólalt:

– Várjon a sorára!

– Nem üzleti ügyben jöttem. – válaszolta a varázsló.

– Akkor menjen innen. – az írnok hangja meglehetősen egykedvű volt.

– Nem megyek, yrannoni varázsló vagyok, és az Urboros

Ekkor megállt a penna sercegése, és a hivatalnok feltekintett az előtte heverő írásból.

– Az Urborost keresi mi? Ha valóban a hullámsírba akar menni, akkor balra a második móló, az utolsó hajó lesz az.

A zöld ruhás tintafoltos kezével a helyes irányba mutatott, majd azonnal hozzáfogott folytatni a Liga gépezetében betöltött munkáját. Micak odavetett valami köszönömfélét az embernek, és a megfelelő móló felé indult. Közben elgondolkozott, hogy miért mondta az írnok azt, amit. Ha egy hajónak ilyen hírneve volt, akkor bizonyára csak a rosszindulat mondatta vele.

A varázsló befordult a második mólóra, és megpillantotta az Urborost a dokk végében. A hatalmas hajó kecses ívei művészi tökéletességet sugároztak. Főárboca az egekbe nyúlt, tetején Genoviomagus zöld alapon fehér lovas zászlója lengedezett a szélben. A két kisebb árbocán éppen lázasan dolgoztak a matrózok. A karakkból csak úgy áradt az erő, bár Micak egyelőre semmilyen fegyverzetet nem látott a fedélzeten. A hajó előtt halomban álltak a ládákba málházott készletek, zöldségek rekeszszámra, nagy hordókban rum és édesvíz, kétszersültek és még ki tudja milyen ellátmányok.

A hajó korlátjának támaszkodva egy fekete hajú ember álldogált a mólóra vivő palló mellett. Délceg alakján messziről látszott, hogy nincs híján fizikai erőnek. Ahogy a varázsló közelebb ért találkozott a tekintetük a középkorú férfival. Amaz biccentett neki, ellökte magát a korláttól és lesétált a pallón. Közben Micak még alaposabban végig tudta mérni. Hajába már ősz szálak is vegyültek, szakállát szépen rendben tartotta. Egy fehér ing és királykék mellény volt rajta, oldalán egy ívelt kard lógott a hüvelyében. Bő nadrágja drapp színben pompázott, és fekete csizmát viselt. Kisugárzása uralkodói volt, tiszteletet parancsoló, de nem fölényes.

– Üdvözlöm Micak! – nyújtotta nagy tenyerét a férfi. – Otto var Kaarius vagyok, az Urboros kapitánya. Köszöntöm a legénységem soraiban!

Az yrannoni belecsapott a felé nyújtott kézbe, és megrázta. Halványan emlékezett rá, mintha már látta volna a férfit, de az biztos, hogy nem vele beszélt, mielőtt a mesterei mondták, hogy felvették egy legénységhez.

– Enyém a megtiszteltetés, hogy engem választott.

Erre a kapitány csak nevetve horkantott egyet, majd megfordult és maga után intette a fiatalt. Csizmája alatt hangosan kopogott a fa, ahogy felment a pallón, és elindult a tat felé. A fedélzeten nagy volt a nyüzsgés, mindenfelé matrózok rohangáltak a dolguk után.

A tat kimagaslott a fedélzetből és két oldalt lépcsősor vezetett fel rá. A tövében hatalmas bőrhártyás dobok sorakoztak, de a zenész nem mutatkozott sehol. Fent a taton egy kisebb árboc ült a tér közepén, ami előtt a nagyméretű, kétkörös kormánykerék kapott helyet. Az árboc tövében kisebb társaság beszélgetett. Az egyik, egy köpcös, aki háttal állt az érkezőknek, egy trikornt és szürke tengerészkabátot viselő ember éppen nagy hanggal magyarázott valamit a teljesítményről. Őt egy teljes arcot eltakaró bőrmaszkot és páncéllemezekkel megerősített bőrkabátot hordó egyén hallgatta. Micak a mana ismerős duruzsolását érezte felőle, ami valószínűleg a hátára erősített halkan búgó szerkezetből jött. A másik hallgatón viszont nagyon meglepődött a varázsló. Egy több mint két méteres, vadkanfejű izomkolosszus állt előtte, egy, az ulduri bestianépek tagjai közül. Zöldes bőrét több helyen dús fekete szőrzet fedte, míg szájából két méretes agyar kandikált ki. A kapitány közeledtére a beszélgetés abbamaradt, és mindannyian az érkezők felé fordultak.

– Kapitány! – emelte meg trikornja szélét a köpcös. – Végül ő lenne az új navigátorunk?

– Igen, Lofrein. Ő az. Micak, bemutatom a hajó tisztjeinek felét. Lofrein Maphalas a kormányos, de vele már találkozott. – mutatott először a kapitány a köpcösre.

A Maphalas család tagja megvakargatta erős, többnapos borostáját, majd bal kezével leemelte sapkáját miközben a jobbját nyújtotta.

– Van szerencsém újra, Hollar úr. – mondta mesterkélt udvariaskodással.

Micak emlékezett Lofreinre, ő volt az, aki levizsgáztatta a jelentkezőket Yrannonban.

– Örvendek, kormányos úr. – válaszolta a varázsló kézrázás közben hasonló hangsúllyal.

– A maszkos ember, Bors Lezek, a gépmester. – haladt tovább a kapitány.

– És nem mellesleg gyakorló magiko–technikus. Örvendek, hogy egy félig–meddig kollégát köszönthetek a hajón. – emelte magasba az ujját a maszkos.

Micaknak erősen kellett koncentrálnia, hogy értse a szavait, nem csak azért, mert a bőr sokat lefogott a hangjából, hanem azért is mert erős vailani akcentussal beszélt.

– És végül, de nem utolsósorban Varacskos Steffan. Legalább is mi így hívjuk. Még soha nem sikerült helyesen kiejtenem a valódi nevét. Ő a másodtiszt, valamint a harci dobos is.

-Üdv! – vetette oda kurtán a bestia.

A fiatal varázsló nem győzött álmélkodni a vadkanfejű izmain. A bestianépek közül nagy kevesen hagyják el Uldurt, és azok is leginkább erdőkben és mocsarakban húzzák meg magukat. Erre itt áll vele szemtől szemben egy élő ulduri az igencsak xenofób északon. Köztudott, hogy a bestianépek utálják a Zhilar Birodalmat és a velük szövetségben álló népeket.

-Na, ne mereszd így a szemeid, fiam. Fogsz még elég csodát látni velünk! – nevetett a Otto var Kaarius.

-Kapitány úr! – hangzott egy kiáltás a lépcső aljáról.

Egy sudár ezüsthajú ember állt a fedélzeten matróznadrágban, és lenből készült ingben. Miután felhívta magára a kapitány figyelmét, nem mondott semmit, csak a mólóra mutatott. Erre a kis csoport a város felé nézett. Micak először nem látta, mit kellene néznie. Azután hirtelen előbukkant a tömegből egy Inkvizítor. Kék köpönyege csak úgy lobogott utána, ahogy lendületes léptekkel haladt az Urboros felé. Hosszú barna haját varkocsba fogta össze a feje hátulján, középmagas termetével nem nagyon tűnt ki a többi északi közül. A kapitány és három tisztje a feljárónál várták be a rosszhírű rend tagját, nem próbálták megállítani, de Micak látta, hogy nagyon feszültek.

-Inkvizítor úr, minő megtiszteltetés. – hajolt meg mesterkélten a kapitány. – Megint szektásokat keres?

-Hogy eltalálta. – válaszolta fölényeskedő hangon a hófehér páncélján zafír csillagot viselő Inkvizítor. – Ugyanis újabb bejelentés érkezett, hogy maga szekta tagokat rejteget. Át kell kutatnom a hajót!

Az Inkvizítor legyintő mozdulatot tett, hogy takarodjanak az útjából, de azt érte el, hogy Steffan közvetlenül elé állt.

-Kapitány, azonnal hívja vissza a csahos bestiáját. – morogta az Inkvizítor.

-Sajnálom Morron, de nem engedhetem, hogy átkutassa a hajómat. Indulnom kell, és szorít az idő. – mondta Otto var Kaarius hideg, ellentmondást nem tűrő hangon. – Emellett az én hajóm, az én földem, az én szabályaim. Egyedül a legénységemnek, és pillanatnyilag Genoviomagus hadurának tartozok felelősséggel, a maguk úgynevezett békefenntartóinak nem. Szóval megkérem, hogy fáradjon le a fedélzetről, mielőtt Steffan a tengerbe hajítja magát!

Micak, akárcsak az Inkvizítor, köpni–nyelni nem tudott. Soha nem látott példát rá, hogy valaki ellentmondjon Yrannon békéhozóinak. De a fehér páncélos harcos, úgy látszik, pontosan felmérte az esélyeit. Felmérte, hogy mágikus képességei ellenére is veszteni fog.

-Találkozunk még var Kaarius! Ígérem! – sziszegte, azzal lecsörtetett a hajóról.

-Induljunk, minél hamarabb! – vetette oda a kapitány a tisztjeinek, majd a tat felé indult.

A legénység időközben végzett a bepakolással, és mikor mindenki a fedélzeten volt felharsant az indulásjelző kürt. A hajó oldalából evezők siklottak ki, amik ellökték a hajót a stégtől. Lassan irányba állították a karakkot, majd a tat felől parancs érkezett a vitorlák kibontására. A fedélzeten mindenki mozgásba lendült, hogy elvégezze a feladatát. Micak csak állt egyhelyben, és csodálkozott azon a szakértelmen és összehangoltságon, amivel az Urboros matrózai dolgoztak.

-Na, mi lesz ifjú úr! Nem érünk rá egész nap! – jutott el Micak tudatáig Lofrein kormányos hangja. – Jöjjön ide és kezdje el tervezni az utunkat a Négyszirt–kapuhoz!

Micak azonnal a hátsó árboc tövéhez rohant, majd hozzálátott a számára előkészített asztalnál a navigátori számításokhoz. A hajózási térképen megkereste a Tharrast és Enerithet elválasztó tenger, a Fények Óceánjának a középvonalát. A varázsló felidézte geográfiai tanulmányait a Négyszirt–kapuról. Ez a képződmény gyakorlatilag hatalmas vízalatti hegyek kilógó csúcsaiból állt, amik nagyjából négyszöget alkottak. Micak kezébe vette szextánsát, megállapította a nap helyzetét, majd jegyzeteket firkantott egy papirosra. Ezután fekete pálcáját maga elé tartotta, és varázsszavak mormolásával megidézte a környezetében áramló manát. A mágia ismerős érzésként suhant át a tagjain, hogy azután a botja tetején lévő csiszolt gömbben koncentrálódjon.

A mana segített Micaknak, hogy verőfényes nappal is tisztán lássa a csillagok állását, és így pontosan tájékozódhasson akkor is, ha felhős az ég. Kezeivel vaktában írt, miközben felfénylő szemeit az égre vetette.

-Kész van, ifjú úr? – kérdezte a válla fölött átvetve a kormányos.

Micakot a dobok ütemes dobogása hozta vissza a mágia tájairól.

-Igen, kormányos. Két ötöd fordulat balra, majd egyenes.

-Igenis! – kiáltotta Lofrein, majd nagyot tekert a kétkörös kormánykereken, azután visszatekerte.

A hajó orra fordulni kezdett, a Nap Micak háta mögül a bal oldalára került. A feltámadó szél belekapott a vitorlákba, szélesre dagasztva őket. A hajó egyre jobban gyorsult, a szárazföld egyre távolodott.

Micak feladata egyelőre befejeződött, csak pár óra múlva kell majd korrigációt végeznie. Odasétált a kormányos mellé, és letekintett a főfedélzetre. A matrózok lassan végeztek az elindulás utáni feladataikkal. Varacskos Steffan széles, lengő ütésekkel verte a dobokat a hatalmas kezeiben lévő ütőkkel. A varázsló érezte ahogy a levegő és vele együtt az izmai megremegnek. A kapitány fel és alá járkált a hajón, ahol kellett feladatot osztva, ahol kellett segítve.

-Mondd csak, Lofrein, miért megyünk a Négyszirt–kapuhoz? Mit keresünk pár csupasz sziklánál?

-Jártál már valaha tengeren, varázsló?

-Meg kell vallanom, még soha. – tárta szét kezeit Micak.

-Akkor figyelmeztetnem kell téged, hogy az óceán közepén nem tudod olyan jól elérni az Életfolyamot. És a hajón vannak olyan szerkezetek, amik feltöltést igényelnek, és az ilyet jobb kint csinálni a tengeren, ahol kevesebb a kockázat.

-Mire? – húzta fel a szemöldökét a varázsló.

-Ezt csak Bors Lezek tudja, ő a magiko–technikusunk. Ő ismeri ezeket a dolgokat. Később majd megkérdezheted, lesz körülbelül két nap utazásunk.

Micak sokatmondóan bólogatott, és nézte a távolodó partot.

Két nappal később hajnalban a kapitány a taton gyülekező tisztjeihez tartott. Kezében ott volt a Genoviomagus urától kapott fényes bőrtok benne a parancsokkal. Oldalán ott függött ívelt kardja a hüvelyében. Üres kezét a markolaton tartotta, mely megnyugtató érzéssel töltötte el.

A hajó tisztjei, köztük a frissen érkezett navigátorral, izgatott csevegést folytattak, ami félbeszakadt, amint Otto var Kaarius odaért körükhöz. Mindannyian érdeklődő tekintettel nézték, ahogy a kapitány felnyitja a bőrtokot és kihúz egy pergament belőle.

-Szép reggelt, uraim! Ismertetném feladatunkat, melyet Aleus Salema da Genoviomagus adott nekünk.

Otto var Kaarius azonban a pergament tovább adta a mellette ácsorgó Lofreinnek, és végignézett a tisztjein. Szeme egy pillanatra elidőzött az ifjú navigátoron, bólintottak egymásnak, majd Otto tovább haladt.

-Egy nagyobb kereskedő flottát szétkergetett a Fények Óceánjának egy manavihara. A Kikötővárosokból értékes árukat hoznak, amiket nem lenne szerencsés, ha elragadna a víz. Tehát minél előbb, minél nagyobb területet be kell járnunk. Miután elhagyjuk a Négyszirt–kaput a lehető leggyorsabban kell mozognunk, ha a mindenféle tengeri söpredék előtt megakarjuk találni a flotta részeit. Van kérdés? – var Kaarius újból körbe hordozta a tekintetét.

-Kapitány! A járadékot attól még beszedjük, nem? – jelentkezett Jargal Mönkhbat.

Otto kedvelte az alacsony, barnabőrű, mokány vitorlamestert. Pragmatizmusa mindig segített, ha valami túl nagyba akarta vágni a fejszéjét. Fekete haját lófarokba kötve hordta, mandulavágású szeme szinte természetellenesen acélkék volt. Kaftánja szülőföldjének, Brachta–Darnak a divatját tükrözte. Ő és két honfitársa a pusztákon edzett szemükkel rendszerint a főárboc tetején a megfigyelő kosárban tartózkodtak. Csupán étkezések alkalmával, meg egyéb szükségleteik teljesítésekor jöttek le onnan.

-Hát persze Jargal, hogy beszedjük, hiszen miért védenénk őket máskülönben? – tárta szét nevetve a karját a kapitány.

Erre helyeslő mormogás futott végig a csoporton, egyedül Micak vágott meglepődött képet. Otto észrevette ezt, és odaszólt neki.

-Nem kell csodálkozni Micak Hollar, végtére is privatérek volnánk, korzárok Genoviomagus zászlaja alatt.

A tisztek felnevettek azon, hogy a kapitány az újoncon köszörüli a nyelvét. A Micak mellett álló hangosan röfögő Steffan barátságosan lapogatta meg az ifjú hátát, bár ettől a varázsló majdnem orra esett.

-Ha nincs más, uraim, akkor mindenki lásson munkához legyen minden felkészítve mire a kapuhoz érünk! – mondta var Kaarius azzal elindult szokásos körútjára a hajón.

A tisztek szétszéledtek, ki–ki ment a saját helyére, hogy munkára nógassa az immáron ébredező legénységet. Lofrein átvette az éjjeli szolgálatos másodkormányostól a hajókereket, Jargal villámsebességgel kezdett a kötélzeten felfelé mászni, míg Varacskos Steffan a dobjaihoz sétált, és ütni kezdte az ébresztőt.

Micak még laposakat pislogott, ahogy a Nap már teljes terjedelmével felkelt a horizont mögül. A reggeli gyűlés után elvégezte az korrekciókat, és megadta a követendő irányt a kormányosnak. Lábdobogást hallott maga mellett, majd Lofrein bődült el a háta mögött.

-Á, reggeli, a legjobbkor Erendin, a legjobbkor!

A varázsló megfordult, és ugyanazt a férfit pillantotta meg, aki az induláskor az Inkvizítorra figyelmeztetett. Most, hogy közelebb voltak egymáshoz, Micaknak lehetősége nyílt jobban megfigyelni. Karcsú testén szálkás izmok sorakoztak, lábszára és alkarja fedetlenül volt. Lábán egyszerű bőrcipőt viselt. Ruhája ugyanaz a tengerésznadrág és ing volt, mint legutóbb. Ezüst színű haját egy bőrpánttal szorította le, keskeny arcán forradások látszottak, egy kemény élet jelei. Ám az yrannoni meglepődött, mikor belenézett enyhén sugárzó kék szemébe. Azonnal tudta ki van vele szemben. Egy hígvérű Halhatatlan! Micak testének összes izma megfeszült, hiszen a neveltetése és országának szokásai miatt mindig zavarban érezte magát egy Halhatatlan mellett.

Ám az Erendin névre hallgató matróz barátságosan mosolyogva nyújtott feléje egy tál gőzölgő kását meg két szelet kétszersültet. Másik kezében egy tálcát tartott, amin még négy ugyanilyen adagot hozott.

-Jó étvágyat, navigátor!

-Kö…Köszönöm. – botlott meg a nyelve Micaknak, és elvette a felkínált ételt.

Erendin bólintott, majd a kormányosnak, és a körülöttük dolgozó matrózoknak osztotta ki a reggelijét. Mikor végzett lerobogott a lépcsőn, és eltűnt a hajó gyomrában az újabb fejadagokért.

Micak bizalmatlanul megszagolta a kását, de kellemes illata volt, akárcsak a keksznek. A kétszersültet belemártogatta a kásába, majd óvatosan megkóstolta, de az ízük is teljesen rendben volt. A varázsló odasétált a kormányoshoz.

-Lofrein, a kapitány tudja, hogy egy hígvérű Halhatatlan szolgál a hajóján?

-Hogy tudja-e? – kérdezte félig teli szájjal Lofrein. – Hiszen ő vette fel őket egytől egyig.

-Őket?

-Mit gondolsz miért pont téged választottak ki? Emlékezz vissza, milyen kérdéseket tettem fel a jelentkezőknek.

A varázslóban felderengett az a nap, mikor őt és jó néhány társát maguk elé kérették a mesterek. Yrannon mágusai bemutatták nekik Lofreint, aki tüzetesen kikérdezett mindenkit a legapróbb szokásairól is, miközben lázasan jegyzetelt. Micak furcsálta is, hogy mennyi érdeklődés irányult a Halhatatlanokkal, és egyéb idegenekkel való viszonyára. A fiatal mágiahasználónak soha nem volt velük különösebb gondja, mindig is a békés együttélés mellett volt, habár ezt a szemléletét nem sokan osztották Athreiától és Neiralistól északra. Igazából semmi baja nem volt a más földekről való népekkel. Most, hogy így végig gondolta, az jutott az eszébe, hogy pont ezért választotta őt a kapitány: mert nem zárkózik el mereven a Halhatatlanoktól.

-Ki egyáltalán a kapitány? – buggyant ki a kérdés Micakból. – Olyan furcsa, hogy az az érzésem, mintha évek óta ismerném, és barátságban lennénk, miközben alig két napja tudjuk egymásról, hogy kicsoda a másik.

-Eleinte mind így voltunk ezzel. – a fojtott vailani beszéd a gépmester érkezését hozta hírül.

Bors Lezek kabátján lévő fémlemezek halkan csengetek, ahogy felsétált a lépcsőn. A mana illata azonnal megcsapta az yrannoni orrát.

-El sem hinnéd, Micak mennyire szerencsés az, aki erre a hajóra kerül. Otto var Kaarius mindannyiunk apja. Odakint a szárazföldön senkik lennénk, vagy még annál is kevesebbek. Az a megannyi kevert vérű, aki itt szolgál, üldözve lenne a Ligában vagy Yrannonban. Steffant rég levadászták volna, mint valami állatot. Jargal csak egy nomád lenne a sok közül, kik naponta esnek el Brachta–Dar pusztáin. Lofrein…

-Én egy kocsmában üldögélnék, és épp halálra innám magam. – vágott közbe komoly hangon a kormányos. – Te, Micak, pedig valószínűleg valamelyik szakállas talpát nyalhatnád csak.

-És te? – nézett bele a varázsló a két üveglencsébe, amin keresztül a gépmester kilátott a fejfedőjéből.

Bors Lezek kesztyűs kezével bőr maszkához nyúlt, és lassan lehúzta a fejéről. Micak hátrahőkölt, ahogy meglátta a gépmester arcát. A pusztító manaáramlások okozta sérülések teljesen eltorzították a vailani bal orcáját. Micak látott már ilyet a Kékköpenyesek ispotályában. Bors halvány mosolyra húzta összeégett száját, majd visszavette a maszkot, és újból csak szűrve lehetett hallani a hangját.

-A kapitány a mi istenünk! Mindig a legkevesebb áldozatra törekszik a legnagyobb siker mellett. Kiváló stratéga, bátor bajtárs, és igaz barát.

Micak szemével megkereste a kapitányt, aki jelenleg az orrban beszélt az ott lévő matrózoknak. Kezdte érteni miért áll ki egységesen a legénység a vezetője mellett. Ekkor kicsit kívülállónak érezte magát, yrannoni származása miatt. Nagyszerű volt látni, hogy milyen erős közösséget alkotnak a tengerészek, élükön Otto var Kaariussal.

-Honnan jött? – tette fel a következő kérdését Micak.

-Ezt senki sem tudja. – vakargatta meg a fejét Lofreina trikornja alatt. – A neve alapján tharrasi, de úgy beszél, mint egy déli kereskedő a Thargualról, olyan a kinézete, mint egy maeroninak, és a kardja a beszéd szerint, egykor egy Rór lovagé volt.

A varázsló elképedve hallgatta. A Kékköpenyesek Rendjében sokat tanítottak a külvilágról, de a legtöbben soha nem hagyják el ilyen fiatalon még a tornyukat sem, nemhogy Yrannont. Ekkor a kapitány feléjük fordult, és meglátta, hogy a tatról őt nézik.

-Navigátor! Gyere ide! – bődült el a hajó orrából, majd széleset intett a karjával.

Micak nyelt egyet, majd sietősen a kapitány elé járult. Otto var Kaarius vállszéles terpeszben, csípőre tett kézzel várakozott. A varázsló az előbbi beszélgetés után jobban megnézte a szépen ívelt, hüvelyében pihenő kardot. Valóban, mintha érzékelt volna valami mágikus rezgéseket a kardból, de ebben nem volt biztos.

-Mondd csak, Micak, hogy állsz a kardforgatással? – kérdezte var Kaarius, miközben az egyik fedélzeten álló hordóból kiemelt egy egyenes kardot.

-Hát, öhm, nem mondhatnám, hogy értek hozzá. A Rendben nem fektetnek ilyesmibe nagy energiákat. Mi a mana erejével harcolunk.

A kapitány markolattal felfelé odahajította a fiatal mágusnak a pengét. Micaknak kicsit félre kellett táncolnia, hogy elkaphassa, mielőtt beleáll a vas a fapadlóba.

-Nos, akkor itt az ideje, hogy megtanulj. Az elmúlt két évben négy navigátort vesztettem el amiatt, mert túlzottan bíztak a varázslataikban. Csak azt nem vették figyelembe, hogy a nyílt óceánon nehezebb előcsalogatni az Életfolyamot. Nem lehetetlen csak nehezebb, és ez négy életbe került.

Ezen szavak után esett le Micaknak, miért utalt a kikötői írnok a hullámsírra. De nem volt sok ideje gondolkozni, mert Otto var Kaarius kihúzta a saját fegyverét. A szépen ívelt, egyélű kard pengéje feketén csillogott a napfényben, hosszú markolata megengedte, hogy akár két kézzel is lehessen forgatni. Micak egyből tudta, amint meglátta a kardot, hogy Lofrein igazat beszélt. Ez valóban egy, a Rór lovagok által használt, Lélekgyűjtő. Egy szablya, amibe az elesett lovagok lelkét zárják, hogy tanácsaival segíthesse a Rend tagjait, még haláluk után is. Ám a kapitány nem hagyott sok gondolkozási időt neki.

-Támadj! – kiáltott rá a varázslóra.

Micak támadt, széles mozdulattal megsuhintotta a kezébe adott hosszú kardot, de csak annyit ért el vele, hogy nagyon hamar kikapott. A vas hangos puffanással esett a padlóra, és kapitány kardja már a torkánál volt.

-Meghaltál! Nem fogtad elég szorosan a kardot.

A kapitány elvette a varázsló torkától a pengéjét!

-Újra! Most fogd szorosabban, és emeld a fejed fölé eképpen. – var Kaarius két kézre fogta fegyverét, és álló helyzetben maga fölé emelte. – Ez az úgy nevezett sólyom állás. Innen lecsapunk erősen, határozottan

Az idősebb férfi lefelé sújtott a Lélekgyűjtővel, miközben lassan araszolt előre.

-Na, gyerünk! Csináld utánam!

Még órákon keresztül gyakorlatoztak együtt. A végére Micak már megtanult egy pár alap fogást, és nem vesztette el a kardját minden egyes ütésnél. Messze volt még attól, hogy elégséges kardvívó váljon belőle, de jó úton haladt afelé.

Este a hajó megérkezett a Négyszirt–kapuhoz, a kormányos óvatosan navigálta be a karakkot a vízből kimeredő négy szikla közé. Az orrnál a horgony hangos csattanással csapódott a vízbe, egy enyhe rántás jelezte, hogy leért a fenékre. A hajó megelevenedett, ahogy a sok tengerész elkezdte felhordani a fedélzetre a különösebbnél különösebb szerkezeteket. Az irányítást most Bors Lezek vette át, szakértő módon helyeztette el a nagy manatartályokat, és a különböző ballisztákat, nyílvetőket, tűzköpőket a hajó oldalánál, és a palánk mentén. A gépmester körbejárta az összes masinát, a tartályokból csöveket vezetett a tengerbe, és finomhangolta a kompozíciót.

-Töltésre felkészülni! – kiáltott fel Bors Lezek.

-Töltésre felkészülni! – zengett a parancs visszhangja az árbócok tetején lévő megfigyelőktől.

A gépmester odasétált a legnagyobb tartályhoz, és meghúzott rajta egy nagy kart. A mechanikus szerkezetek pöfögve, zizegve életre keltek. A manatárolók lila fénnyel izzottak fel, ahogy elkezdték magukba szívni a hajó alatt lévő Életfolyam energiáját.

Micak csak ámult és bámult, hogy a magiko-technika milyen csodákra képes mágusok nélkül. A varázsló áthajolt a korláton, és tisztán érezte a mélyben lüktető manát. Ilyenkor érezte igazán, hogy mekkora eredményeket is ért el az emberi faj.

Alig két óra alatt a tartályok színültig teltek energiával, a fedélzetre felhozott arzenál szinte szikrázott, olyan magas töltöttséget értek el. A legénység visszahordta a hordószerű tárolókat a hajó gyomrába, és felkészültek az indulásra. Kibontották a megálló idejére behúzott vitorlákat, és felcsörlőzték a horgonyt.

-Navigátor! – hangzott fel a kapitány dörgő hangja. – Keresse meg a flottát.

-Igenis, kapitány úr! – válaszolta Micak.

A varázsló meglepődött, mikor elméjével kinyúlt az Életfolyam felé. A mana dübörögve áramlott fel az első gondolatára, Micak hirtelen rettentően erősnek és magabiztosnak érezte magát. Varázspálcáját maga körül lengetve ősi szavak mormolásába kezdett. keze körül lila ködként jelent meg a mágikus energia, majd kis nyalábokba rendeződve a szélrózsa minden irányába elszáguldottak. Fél perc sem telt bele, mire Micak elméjében képek és irányok kezdtek villódzni. Gyakorlott keze vaktában, de magabiztosan, húzogatott vonalakat az asztalán lévő térképre. Egy fertály óra múlva befejezte tág tengeri környezetük átvizsgálását. Mikor szeme visszafókuszált az előtte lévő világra, a kapitány odalépett hozzá.

-Nos?

-Öt hajót találtam meg a flottából, akik pár napi hajózásra vannak. – Micak felemelte a térképét. – Mindegyik tőlünk délre helyezkedik el, és szerencsére nincsenek messze egymástól. Viszont vannak kalózok a térségben.

-Rendben, adja meg az útirányt! Bors! – kiáltott le a tatról a kapitány a fedélzeten álló gépmesternek. – Készítsétek fel a motorokat!

Másfél nappal később megpillantották az első hajót a kereskedő flottából. Először csak egy távoli pötty volt a déli horizonton, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. A kapitány parancsot adott a manamotorok beindítására, így a hajó a szél erejével együtt szinte száguldott a vízen. Micak csodálta, hogy nem száll fel, mint a zhilar felhőjárók. Az órák múlásával az Urboros csak úgy falta a tengeri mérföldeket. Ám ahogy közeledtek egyre világosabbá vált, hogy a helyzet nem éppen rózsás.

A kereskedő hajó éppen egy másik, sérült gályáról rakodta volna át az árut, de a messzeségben kalózok vitorlája tűnt fel, és a kormányossal együtt úgy számolták, hogy nem az Urboros fog előbb odaérni, még a motorjával sem. De nem volt sok a hátrányuk.

Otto var Kaarius a felkapaszkodott a főárbocra menő kötélzetre, és messzelátójával kémlelte a helyzetet. A kereskedő hajó valószínűleg észlelte mindkettő vitorlás érkezését, mert nem mozdult a helyéről. A kapitány szélsebesen futotta át fejében a lehetséges taktikákat. Az ellenséges hajó nyugat–délnyugat felől közelített a kalmárok felé, és ha meg akarja őket csáklyázni, akkor valószínűleg a kalmárhajók nyugati oldalán maradnak. Ennek ellenében viszont az szólt, hogyha a tharrasiak észrevették őket, akkor valószínűleg a kalózok is. Már alig egy tengeri mérföld választotta el az Urborost a kereskedőktől, és a távolság egyre csökkent.

-Hadi zászlót felhúzni! – kiáltott fel var Kaarius az árbockosárban lévőknek. – Steffan a dobokhoz!

A hatalmas vadkanfejű bestia, aki eddig a tat falának dőlve a handzsárjával foglalkozott, most felegyenesedett és a lépcsők között elhelyezkedő dobokhoz lépett. Két lapátkezével megmarkolta az ütőket, egy lassú ütemet kezdett ütni a bőrhártyákon. Fent a magasban a főárboc csúcsáról lekerült Genovimagus zöld lobogója, és helyét egy vérvörös zászló vette át, amin egy kitárt szárnyú fekete sas ékeskedett.

Steffan egyre gyorsuló és bonyolódó ütemben verte a harci dobokat, miközben fentről a brachta–dariak belekezdtek messzire hangzó torokénekükbe. A legénység közvetlenül Jargal Mönkhbat érkezése után szerette meg a déliek harci dalát, mivel a tenger messzire vitte a három pusztai nomád énekét, és félelmet plántált ellenfeleikbe. A kapitány érezte, hogy erő járja át a testét, ahogy fülébe kúsztak a Farkas Totemről, a Csillagfalóról szóló rigmusok. Jargal és társai nekik készített fémtölcsérekbe énekeltek, hogy hangjuk minél messzebb elérjen. A matrózok egyszerre vonyítottak fel, hallattak harci kiáltásokat, ahogy mindenki elfoglalta helyét a harchoz.

A vörös lobogónak már akkora híre volt a Fények Óceánján, hogy sokan már a zászlót meglátva, és a torokéneket meghallva megfutamodtak. De nem úgy ezek a kalózok, ők már a zsebükben érezték a zsákmányt, és nem akartak lemondani róla. A tengeri rablók továbbra is a kereskedők felé tartottak, és pallókat készítettek elő az átszálláshoz.

-Fegyverek készenlétben, kapitány! – lépett oda Ottohoz a gépmester, amikor a kapitány visszamászott a fedélzetre.

-Rendben, amint elfordultunk, teljes oldaltűz!

-Értettem! – mondta Lezek, majd eltűnt a hajó gyomrában.

-Lofrein, a parancsomra elfordulni jobbra!

-Igenis! – üvöltött a kormányos a tatról.

A genoviomagusi hajó egyre közeledett a kalózokhoz, akik már beértek a kalmárok mellé, és megkezdték a csáklyázást. A kapitány ezt a pillanatot választotta ki a támadásra.

-Jobbra negyed fordulat! – bődült el a kapitány.

A manamotorok felbőgtek, és Lofrein veszett ütemben kezdte el tekerni a kormánykereket, majd megállította, és visszafelé is tekert rajta. Az Urboros orra nyugat felé fordult, és a nagy karakk most az oldalát mutatta az ellenfele felé. Fa csapódott fához, ahogy több tíz lyuk nyílt meg a hajó oldalán, és feltekerték a fedélzeti ballisztákat.

Micak a karakk oldalához szaladt, és elképedt a hajó testéből tüskeszerűen kimeredő acélcsöveken. A következő pillanatban Bors Lezek gépszörnyei okádni kezdték magukból a tüzet és mágikus energiatölteteket. A fedélzeten kioldották a ballisztákat, és azok útnak indították méteres, vashegyű lövedékeiket. A navigátornak meg kellett kapaszkodnia a korlátban nehogy elessen a nagy rántástól. Alig tért magához a kábulatból, mikor a kalózhajó oldala szó szerint százezer darabra szakadt, ahogy a sortűz eltalálta. Az Urboros legénysége hangos huhogásban tört ki ennek megünneplésére. A varázsló tudta peremén meghallotta a terjedő parancsot: Átszálláshoz készülj!

Micak soha nem vett még részt kézitusában, így lesokkolódva álldogált Otto var Kaarius mögött tiszttársaival, aki éppen a kereskedő hajó kapitányával beszélgetett.

Az ifjú varázsló elméjében újra és újra lejátszódott a rövid küzdelem. Lofrein a süllyedőfélben lévő kalózgálya mellé kormányozta a karakkot, ezután a matrózok pallókat és köteleket vetettek át a füstölgő oldalú bárkára. Steffan vezette a rohamot egyik kezében félelmetes handzsárjával. Üresen lévő karmos mancsával halálos ütéseket osztogatott.

Micak szinte utolsóként szállt át, és érdemileg nem járult hozzá a harchoz. Pár telekinetikus lökéssel segítette az Urboros fegyvereseit, de leginkább dísznek tartotta kezében a kardját.

-Tehát azt, mondja, hogy a flotta többi része még délebbre van, az athreiai vizeken? – rántotta vissza a jelenbe a navigátort a kapitány hangja.

-Igen, és mivel kifizettük a védelmi pénzt, elvárom, hogy összegyűjtsük a flottám többi részét, hogy mielőbb a biztonságos partok közelében legyünk. – egy tapasztalt kalmár magabiztosságával fenyegetőzött a tharrasi kapitány.

-Valóban kifizette, ám én csak a Liga felségvizein vagyok hajlandó kísérni Önöket.

-Hallatlan a viselkedése, var Kaarius kapitány. Szerződésünk van Genoviomagus urával, aki az Urborost jelölte ki a védelmünkre. És természetesen nagyon hálásak vagyunk, hogy legyőzték a kalózokat, de a flotta többi részét is meg kell keresnünk.

-Akkor nem, ha Athreia vizein úszkálnak. – Otto feltette a két kezét. – Én megértem magát, a profitját, a szerződést, de én nem viszem a hajóm a határfolyótól délre eső tengerre.

-És miért nem? Hiszen az ön karakkja a legerősebb hajó a Fények Óceánján, úgy hírlik. Éppen most láthattunk egy erődemonstrációt. Ha nem jön velünk, akkor maga sem jobb a kalózoknál.

Dermedt csend borult a tárgyalókra. Micak látta, hogy a távolnyugati kalmárok idegesek, érthetően, hiszen a profitjuk forog kockán. Ám var Kaarius arca ugyanazt a megnyerő kifejezést sugározta, mint amivel bárkit meg tudott magának nyerni. Lassan és higgadtan újra beszélni kezdett.

-Azért, kedves kollégám, mert ha lehajóznék délre pislogni sem lenne időm, mire a fél athreiai flotta a nyakamon lenne. Az Urboros valóban igen erős hajó, legyőznék mennyit is… Hat, hét gályát? Tízet? Semmit nem érek vele, ha a tizenegyedik elsüllyeszt. És vegye azt figyelembe, hogy Ravenor a híresztelések szerint nemrég megölte a saját fivérét, és most rendkívül ingerlékeny. Egy Liga hajó felbukkanása a határain biztos felbőszítené. Ami hovatovább háborút is kirobbanthatna.

Micak azt vette észre, hogy a kapitány higgadt érvelése kezdi meggyőzni a kereskedőket.

-A navigátorom feltérképezte még a csata előtt a flotta némely tagjának helyét. Azokat megkeressük közösen, azonkívül adunk maguknak jelzőfényeket, amikkel ide hívhatják a délre sodródottakat. Amint végeztünk, reméljük teljes létszámmal, indulunk vissza Genoviomagusba.

Egyetértő mormogás volt a kereskedők válasza.

-Akkor indulunk is nyugatra a legközelebbi hajókhoz. – nyújtotta kezét Otto a másik kapitánynak.

-Nyugatra? – kérdezett vissza értetlenkedve a tengeri kufár, miközben kezet ráztak.

-Igen– válaszolta magabiztosan Otto. – Három hajót is észlelt a navigátorom pár napja arrafelé.

-Azokat ne keressük, nincsenek már!

Most Otto var Kaariuson volt a meglepődés sora, kérdően nézett hátra a válla fölött Micakra. A fiatal varázsló a papír vázlatait nézegette, majd egy kis mana megidézésével szétnézett a horizonton túl is.

-Én ezt nem értem, kapitány. – mondta bizonytalanul Micak. – Tegnap még tisztán éreztem őket, most meg semmi.

-Talán csak visszafordultak. – vetette fel a gondolatot Otto.

-Nem, var Kaarius. Elsüllyedtek. Magam láttam a roncsaikat, kész rémálom volt. Attól tartok, hogy a Nagy Fehér pusztította el őket, hogy évek óta először újra portyázik a szörny. Éppen ezért lenne fontos, hogy a flotta maradékát egybegyűjtsük.

A kapitányok környezetében mindenki elnémult, csak a hajó oldalát csapkodó tenger hangjait lehetett hallani. Micak is ismerte a legendáját a hatalmas méretű mélytengeri szörnynek, akit sokan egy óriási, fehér krákennek írtak le, aki időről időre portyázni indult a Fények Óceánján. De az igazság az, hogy még nem volt túl sok olyan személy, aki elég ideig túlélte volna, hogy elmondja másoknak, mit is látott.

-Volt lila hab a roncsokon? – fordult vissza kollégája felé a kapitány.

-Nem is kevés. – a kalmárnak mintha, remegett volna egy kicsit az arca.

-És ezt csak most mondja! – Otto arcáról eltűnt minden derű, minden együttérzés, és súlyos komorságba burkolózott. – Azonnal fellövünk pár jelzőfényt, és elindulunk a part felé. Készüljenek az indulásra! – a kapitány már fordult el, hogy parancsokat osszon a tisztjeinek.

-De a többiek?

-Ha nem akar krákeneleség lenni, akkor nagyon gyorsan bontson vitorlát, és induljon keletnek! Megteszem, amit tudok. Pár mérföldre lemaradunk maguktól, és mi is folyamatosan jelezni fogunk. De jegyezze meg, hogy a Nagy Fehérrel nem lehet packázni! Ha azt a hármat elkapta, akkor keresni fogja a többit is!

A kereskedők vad bólogatással jelezték egyetértésüket, hogy minél hamarabb tűnjenek el. Fertályóra múlva az Urboros a kalmár hajók után indult. Micaknak folyamatosan kémlelni kellett a messzeséget, és a mélységet. Lezek gépmester még egy manatartályt is hozott neki, ha túlzottan kimerülne, legyen honnan erőt merítenie. Micak egyre nagyobb rejtélynek találta a magas, fekete hajú kapitányt, aki a tat végében kémlelte a messze, távolban eltűnő farvizet.

Napokkal később négy összegyűjtött hajó múltán, kiáltás harsant a toronyárbócból.

-Inkvizítori hajó bal felől!

-Nocsak, Morron úgy látszik nem várta meg, amíg visszaérünk. – nevetett fel a kormányos.

Micak ezt csak fél füllel hallotta, mert az Életfolyam segítségével most is a vizet pásztázta. És ekkor egy hatalmas test zavarta meg a manamezőt, olyan, mintha egy nagyerejű halhatatlan vagy a leghatalmasabb mágus berobbant volna az Életfolyam finom hálójába. Ami nagyobb baj volt, hogy közeledett feléjük.

-Kapitány! – üvöltött fel elkerekedő szemekkel Micak. – A kráken… A kráken mögöttünk van!

-Úszó test mögöttünk! – hangzott a kiáltás az árbockosárból.

A taton minden szem Otto var Kaariusra tapadt, de ő egyelőre csak csöndben, karba tett kézzel álldogált, és a kráken irányába nézett.

-Irány Morron Inkvizítor felé! – hangzott el végül a kapitány parancsa. – Lássuk ki tudjuk–e játszani őket egymás ellen!

És ekkor alig pár száz méterre az Urboros mögött kirobbant a vízből a Nagy Fehér Kráken, egy letűnt világ kegyetlen hátrahagyottja. Nyálkás testét az albínókra jellemző hóka bőr borította, nyolc, több ember hosszúságú csápjával az ég felé hadonászott. Hatalmas feje két oldalán sötét gömbökként ébresztettek páni félelmet a lény szemei.

A hajón enyhe rántás futott végig, ahogy a belsejében egy utolsó löketet adott a gépmester a motornak. A kettős kormánykeréknél ekkor már maga a kapitány állt, izmos kezével szilárdan fogta a fa fogantyúkat. Otto var Kaarius az inkvizítori hajó felé fordította az Urboros orrát, olyan pályára állítva a karakkot, hogy a közvetlenül az ellenség mellett ússzanak el. Ám a következő pillanatban a kapitány hirtelen oldalra rántotta a kormányt keresztbe fordítva a karakkot a két ellenség között.

-Minden üteg tűz! – üvöltötte teli torokból var Kaarius.

A parancs gyorsan eljutott az összes fedélzetre, és a karakk megrázkódott, ahogy a mágikus lövegek, a balliszták és nyílvetők precíz lövéseket adtak le a krákenre, és Morron Inkvizítor hajójára. A tűzeső visszakényszerítette a szörnyet a víz alá, míg az yrannoni hajó elejéből nagyobb darabokat téptek ki lövedékek. Pár félrement lövés nagy csattanással csapódott a vízbe, magas vízoszlopot lőve az ég felé.

A kapitány visszatekerte a kormányt, és újra az eredeti pályára álltak be. A távolság méterről méterre csökkent. Az Urboros tatjáról már tisztán ki lehetett venni Morron fehér páncélos alakját, ahogy haragvó fejjel nézte a feléje közeledő hajót.

-Micak! Hol van a szörny? – kiáltott hátra Otto var Kaarius

A navigátor visszavitte elméjét a mágia síkjára, és kutatni kezdett a kráken után. Két pillanatba sem telt, és megtalálta.

-Lebukott a mélybe, de jön fel! Egyre gyorsabban!

-Bal oldali sortűzre felkészülni! – hangzott az újabb kapitányi parancs.

Var Kaarius állított a kormányon, mikor a két hajó orra egyvonalba ért, azt akarta, hogy a lehető legközelebb legyenek egymáshoz, anélkül, hogy megcsáklyázhatnák őt az yrannoniak. A kapitány tisztán el tudta olvasni az inkvizítori hajó nagy betűkkel írt nevét: Eretnekek pörölye. Azt majd meglátjuk ki a pöröly és ki az üllő! – gondolta magában a kapitány.

Az Inkvizítor kirántotta a kardját, és a hajója korlátjához rohant, miközben kötélért kiáltott. Ám már nem volt idejük átszállni, mert az Urboros bal oldala lángba borította, és szétforgácsolta az Eretnekek pörölye szerkezetét. A genoviomagusi hajó úgy suhant tovább, mintha mi sem történt volna. Otto var Kaarius visszanézett, és látta, ahogy Morron kormos arccal tápászkodik fel a káoszba fulladó fedélzeten.

-Kaarius! Ezért meglakolsz! – az Inkvizítor méreggel átitatott hangja túlharsogta a tűzben pattogó hajógerendákét.

-Közeledik! – üvöltött Micak.

Az Urboroson minden szem a hajó mögötti részre szegeződött, miközben a motor és az összes vitorlában dagadó szél egyre gyorsította a nagy karakkot. Az Eretnekek pörölye lassan fordulni kezdett feléjük, de a sérülése nem tett lehetővé semmilyen gyors manővert. Egy percig minden csendes volt, csak az yrannoni matrózok kiáltozása zengett a víztükör fölött. Majd sápadt csápok csapódtak ki az óceánból, és fogódzkodókat kerestek a lángoló hajón. Aztán a mélyből felemelkedett az óriási kocsonyás fej. A sötét, világtalan szemek immár a kétségbe esett yrannoniakra szegeződtek. A kapitány visszaadta a kormányt Lofreinnek, és a hátsó korláthoz sietett. Az egyre távolodó yrannoni hajó egyre jobban süllyedt, ahogy a mélytengeri szörny lenyomta a súlyával. Otto még látta, ahogy Morron kardját lengetve ráront a kráken csápjaira.

-Legalább bátran néz szembe a véggel. – sóhajtotta maga elé a kapitány.

Ott var Kaarius visszafordult a menetirány felé, és így tett a legénység is. Innentől egy dolguk volt, minél gyorsabban haladni, amíg a Nagy Fehér Kráken a zsákmányával van elfoglalva. Az Urboros teljes sebességgel távolodott a lángoló hajótól és a rettegett szörnytől.

Órákkal később nem maradt semmi az óceán vizén, csak roncsok, és rengeteg manától lüktető lila hab.

-Otto var Kaarius kapitány! – a kancellár hangja betöltötte Genoviomagus nagytermét. – Ön és tiszttársai sikertelenül próbálták kikötőnkbe kísérni a kereskedő flottát. A kár mely Genoviomagus fenséges urát, Aleus Salemát, érte oly nagy, amennyi pénzt eddigi szolgálataik sem hoztak még dicső városunknak.

A kapitány el nem tudta képzelni, hogy mi lenne ennyire értékes, így magában csak legyintett erre a túlzásra.

-Nem elég, hogy a flotta alig harmadával tértek vissza, de a pusztítást ráfogják egy mondabeli tengeri szörny pusztítására.

-A kereskedők megerősítik a szavaimat. – vágott közbe Otto var Kaarius. – Ők is látták milyen pusztítást vitt végbe a kráken.

-Ha nagyon ragaszkodik ehhez a meséhez, akkor bűnei lajstromához hozzávesszük egy yrannoni gálya, egy városunkkal szövetséges hajó, megtámadását, és cserben hagyását! – a kancellár arrogáns stílusa igencsak bosszantotta az Urboros kapitányát. – Fenséges urunk, Aleus Salema da Genoviomagus úgy határozott, hogy azonnali hatállyal felbontja Önnel a szerződését, és nem tart igényt további szolgálataira. Estig kapnak időt, hogy elhagyják városunkat!

Otto var Kaarius nem szólt semmit, csak hátat fordított a hálátlan Kalmárhadúr ölebének, és kisétállt a csarnokból tisztjei társaságában.

-Most mit fogunk majd csinálni, kapitány? – kérdezte a navigátor, mikor kiléptek a palotából.

-Amit csak akarunk, Micak. Mostantól a magunk urai vagyunk.

Eközben közben sok–sok tengeri mérfölddel délebbre a lágyan ringatózó tenger egy kiszipolyozott testet mosott a partra. Barna haja a lila habtól lucskosan tapadt a fejére, míg testét egy tépett bőrruha és egy szakadt köpeny takarta, melyet szintén lila foltok tarkítottak. Az ember percekig feküdt a nedves homokon, mire légzése elég erős lett ahhoz, hogy a mozgáshoz elegendő levegővel lássa el szervezetét. Az Inkvizítori páncéljától megfosztott Morron testét fájdalom szabdalta, de nem törődött vele. Szemében furcsa, természetellenes fény égett. Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, felmérte a környezetét, a szikes növényzetből megállapította, hogy valószínűleg még a Liga déli határát jelző folyótól északra lehet. Morron szippantott egy adagot az Életfolyamból, hogy erőre tegyen szert.

-Menekülj csak, kapitány, menekülj! Úgyis elkaplak, és a szeretett halhatatlanjaid után küldelek a feledésbe. – hangja olyan mélyen szólt, hogy csak úgy rezgett körülötte a levegő.

Morron Inkvizítor nyögve feltápászkodott, és rohanva, mint valami kopó, elindult a part mentén, hogy felhajtsa a vadat: Otto var Kaariust.