„Szolgálat és hűség. Egész életen át tartó szolgálat és mindenekfeletti hűség a császár iránt.” Ez volt Artorius var Kazakan jelmondata, amit már kiskorától kezdve minden nap sulykoltak belé.

– Hazudtatok nekem! – mutatott kinyújtott ujjával Artorius a nagy ablak előtt lebegő alakra. – Azt mondtátok, hogy én vezethetem ezt az expedíciót császárunk dicsőségére! Ehelyett hagytátok, hogy a kivénhedt Mordius var Matan vezesse harcosainkat immáron sokadjára át a Homálysíkon. Arra, remélem, nem kell emlékeztetnem titeket, akik a Mélység urai vagytok, hogy eddig az összes nagy támadásunk, köztük ez is, katasztrofális véget ért.

A fiatal férfi tucatnyi alkalommal bizonyította rátermettségét és hűségét a császárnak. Vezetett sereget a Baziliszkusz Gyomrában élő vad törzsek ellen, járt a Guayara–esőerdőkben, és elmondhatta, hogy nemesi családjának a Felhővárosok tucatjában van birtoka. Már a Császári Akadémián is mondták az oktatói, hogy korosztályának csillaga lesz, a Mágusok Szövetsége, és a Korrath, a legfőbb mágus elismerően beszéltek róla. Artorius teljes életét annak szentelte, hogy a Zhilar Birodalom császárát szolgálja. Hat éves kora óta képezték a fegyverforgatás, a hadvezetés, a magikotechno–tudományok rejtelmeire, valamint a mágia alapjaira. Artorius Tharras északi részéről származott, a Birodalom Szívéből, és ízig–vérig birodalmi volt. Ezért is volt felháborodva, mikor megtudta, hogy nem ő kapja a Felső Síkok ellen indított sereg vezetését, hanem a már hetvenen is túl járó Mordius var Matan.

A férfi befejezte kirohanását, majd hátrasimította a homlokába csapódott fekete hajtincseket felfedve az arca bal oldalán lévő forradást, amit egy lázadó baltája okozott. Egyszerű fekete nadrágot, fehér mentét és piros köpönyeget viselt. Oldalán egyenes kard, valamint egy kis táska lógott. A terem, ahol állt, egy Zhilar var Aravarsnak szentelt kápolna része, a császári palotától húsz perc sétára helyezkedett el. Egyszerű, szürke kőépület, benne fapadokkal, és a falakat átütő csodálatos festett üvegablakokkal. Az ablakokon az első Császár életéből vett jelenetek álltak, fennen hirdetve a Tharrast egyesítő mágus erejét és dicsőségét. Artorius kívülről tudta a legendákat, így az oltár mögötti ablak fényétől megvilágított Mélységlakóra szegezte tekintetét.

A lényből csak úgy lüktetett a mágia, hiszen maga volt a megtestesült mana. Emberszerű, lila színnel pulzáló fényteste az emberek felépítését mintázta. A Mélységlakók gyakran vették fel a halandók arculatát, hogy felfoghatóbbak legyenek védenceik számára. Az arcát nem lehetett látni, egy tükörsima, lila maszk fedte el.

– Türelem, ifjú harcos, türelem! – a Hetedik hangja a zhilar fejében szólalt meg, mélyen és dörgőn. – Azt mondtuk te fogod vezetni az expedíciót, de nem ezt, mert ez csak a bemelegítés. Egy fuvallat, amivel előkészítettük a végső győzelmét a császárságnak.

A Hetediket újra meg újra megdöbbentette, hogy az emberek mennyi érzelmet képesek belevinni a szavaikba, és tetteikbe. A lény nem volt képes ilyenekre, a természet nyers törvényei diktálta elméjében nem létezett olyan, hogy jó vagy rossz. Az élet sosem volt igazságos bármelyik korra tekintett vissza.

– Az ilyen „fuvallataitok” immáron több ezer bátor harcos életébe kerültek, és ti még többet akartok feláldozni. – utalt Artorius az évek óta húzódó háború megannyi áldozatára. Csak az ezrek életébe került, míg átjutottak a Homálysíkon.

– Honnan is tudhatnád te, mi a terve ezekkel a támadásokkal a császárnak! – a Mélységlakó ráförmedt a zhilarra.

A fenyegető vagy megengedő hangtónusokat az évszázadok alatt sajátította el nagy nehezen. Ennek ellenére a Hetedik az igazat mondta a nemesnek. A manalények machinációi rendkívül összetettek és csavarosak voltak, mint egy sziklát benövő indaköteg, vagy mint a vulkán oldalán lefolyó láva. Amióta csak összeakadtak az emberekkel, és kitágult a világuk, a Mélységlakóknak egy célja volt, eljutni a Felső Síkokra, mindegy milyen áron.

A nemes megszeppent a lény szavaitól, és a Hetediknek pontosan ez volt a célja a mondatával. Artorius a császár iránti hűsége miatt igyekezett elnyomni felszínre törő haragját. Ezek a lények mindig olyan arrogánsan viselkedtek vele, legalábbis érzelemmentes gondolkodásuk így hatott rá. Ám a férfi nem tehetett semmit, mert ők közvetlenül az uralkodóval álltak kapcsolatban. Azzal a császárral, akit Artorius is mindössze négyszer, ha látott, és csak egyszer beszélt vele személyesen. De mindez nem törte meg a hűségét.

– De nem ezért kérettünk ide, ifjú var Kazakan, hogy vitatkozzunk veled egy jelentéktelen kérdésen, hanem azért, mert a legfőbb zhilar hivatott.

– Hivatott? – a nemest meglepték a lény szavai. – Engem?

– Igen, téged. – a Hetediket fárasztotta a halandó értetlensége. – Napnyugtára légy a császári palotában! Most elmehetsz.

Artorius leküzdötte csodálkozását, és felvette a hivatalos arcát. Meghajtotta fejét a nagyhatalmú lény felé, majd kisétált a kápolnából.

A Mélységből Suttogó felhorkant a megvetéstől, mikor a halandó elhagyta az épületet. Az ilyen típusú emberektől felfordult volna a gyomra, már ha egyáltalán lett volna ilyen testrésze. A buzgó kötelességtudat párosulva nem kevés tehetséggel és ambícióval veszedelmes kombinációt alkottak. Ha jobban értene a mágiához, bekerült volna már a legmagasabb kasztba, és bár Artorius konyított valamennyire a varázsláshoz és a magiko–technikához, megmaradt hamisítatlan harcosnak. És ez a Mélységúrnak nem tetszett. Túlzottan veszélyes volt a férfi a manalények terveire. Egy ideig még gondolkozott a magányos kőfalak között, hogy milyen módon tartsák meg a nemes szolgálatait, miközben kigyomlálják belőle az emberi szentimentalizmust, ami a logikusan felépített tervek legnagyobb mételye. Egymást kergették a gondolatok a tudatában, de nem jutott egyértelmű következtetésre. Lassan semmivé oszlott, hogy a lebegő Felhőváros szerkezetében tovaillanjon. Előbb kell ott lennie a palotában, hogy megossza társaival gondolatait.

Egy fél várossal odébb a Zhilar Birodalom leghatalmasabb mágusai, a Korrath, valamint a császár a palota tróntermében fogadták a Mélységurat. A varázslók egy félkör alakú asztalnál foglaltak helyet, előttük az üres térben manifesztálódott a Hetedik. A császár egy emelvényre helyezett aranyozott trónon ült a megbeszélők háta mögött. Mert bár a császár volt névleg az egész birodalom ura és parancsolója, az igazi hatalom a lent ülő mágusok kezében volt. Évekkel ezelőtt a Mélységből Suttogók megszállták a Korrath, a császár és a vezető varázslók testét és elméjét, ahogy azt eltervezték.

– Mondd, testvérem, mi hír a Felső Síkok elégedetlenkedőiről? – a Korrath magas, szikár alakja még ültében is kimagaslott társai közül. – Hányan lesznek hasznunkra?

– Több, mint elegen. Az elfeledett Halhatatlanok csak úgy szomjazzák a hatalmat, bármit megadnának azért, hogy újra akkora befolyásuk legyen, mint a nagy öregeknek. Elég volt csak elhinteni közöttük az ígéretet, hogy velünk újra mérhetetlenül megerősödnek, és máris szervezkedni kezdtek.

– Remek! Remek! – kacagott fel a Korrath testében élő Primarkh, hogy az öreg testnek csak rengett a szakálla. – A manakutak készen állnak? – fordult mágustársaihoz.

– Igen, nagyságos Korrath! A manakutak erejével elegendő manát tudunk a Felső Síkokra pumpálni, hogy a varázslóink és a katonáink ne fogyjanak ki belőle túlságosan hamar.

– Kitűnő. Egyre érik a nagy terv, lassan összeállnak a darabok, és végre leigázhatjuk az Őrzőket. Szóltál az ifjúnak? – fordult megint a Hetedikhez Primarkh.

– Pont annyit mondtam el neki a jövőről, amennyivel még nem leplezek le túl sokat. Hamarost ideér.

– Már ide is ért! – hangzott a császár szájából az őt megszálló elemi lény mély hangja.

Ekkor fekete páncélos testőrök nyitották ki a hatalmas kétszárnyas ajtót, hogy beengedjék Artorius var Kazakant. A férfi ugyanazokat a ruhákat viselte, amikben otthagyta a kápolnát. Amikor beért a félkör alakú asztal terébe, féltérdre borult.

– Császári felség, hívtad szolgádat, hát eljöttem! – Artorius végig a csizmája orrát nézte közben.

– Emelkedj fel, ifjú var Kazakan! – hangzott a császár parancsa.

Artorius felállt, majd a félhomályban ülő uralkodóra szegezte a tekintetét. Keble dagadt a büszkeségtől, hogy itt állhat, a fél világ urának színe előtt.

– Azért hívattunk ide, barátom, mert fontos feladatunk van a számodra! Egy olyan feladat, mely eldöntheti háborúnk kimenetelét a Felső Síkokon. – itt a monarcha hatásszünetet tartott. – Ám előtte lenne egy kérdésünk hozzád!

– Amit csak parancsolsz, felség! – hajtotta meg újfent a fejét a harcos.

– Mondd csak, mit tennél meg császári uradért?

A nemest meglepte a kérdés, először nem is tudta mit válaszoljon erre igazán. Tharras uralkodójának tudnia kellett, hogy mi mindent áldozott már fel a birodalomért, hogy mindig is a mintapéldája volt a nemességnek. Gondolatai vadul kergették egymást, mire a hosszúra nyúló csend utolérte a gondolatketrecében.

– Érted, nagyságos uram, bármit. Ha kell életemet adom, ha az téged, és fenséges birodalmadat szolgálja. – Artorius hangjában áhítat zengett.

– Jó! Nagyon jó! Életed legnagyobb lehetőségét adom neked, hogy szolgálj engem! – a császár felállt helyéről, és a kinti horizontra mutatott aranygyűrűs kezével. – Hamarosan megindítjuk a végső támadást a Mennyek ellen, és végre elfoglaljuk jogos helyünket a Felső Síkokon. Te fogod vezetni a támadást a Fehér Palota, a Yagriss ellen, ahol meg kell szerezned az Őrzők koronáját.

Artoriusnak elkerekedett a szeme a Fehér Palota említésére. Ez a legendás hely, amit még a zhilar felderítők is csak távolról láthattak, volt a központja az Őrzőknek.

– A negyvenharmadik testőrdandárt adjuk a parancsnokságod alá, amivel elkísérsz minket a béketárgyalásokra.

– Béketárgyalás? – szakadt fel a férfiból a megrökönyödött kérdés. – Ezt sajnos nem értem, felség.

– Pusztán csak elterelés. – vette át a szót a Korrath. – Ami elrejt majd téged, amikor lerohanod a Yagrisst. Ám előbb, fogadd el a Császár Fényét!

A Korrath intésére két Mélységlakó emelkedett ki Artorius két oldalán, akik mágiával megragadták a harcost. A nemes idegesen fordította jobbra és balra a fejét, miközben elemelkedett a lába a talajtól. Már éppen kiálltásra nyitotta volna a száját, mikor a Hetedik, aki eddig is ott lebegett nem messze tőle, belészállt. Artorius szeme fennakadt, és a teste rángani kezdett, ahogy elméje küzdött a behatolóval, de a Mélységúr sokkalta erősebb volt, mint a harcos edzett akarata. Ekkor a mágia csápjai kezdtek vibrálni a nemes teste körül, bevonta és körbefolyta a lüktető mana. A lilán fénylő Életfolyam lassan befeketedett, ahogy kezdett formát ölteni. Egy művészi kidolgozású, ám annál keményebb, pihekönnyű páncél teremtődött a semmiből, beborítva a harcos testét. Mikor az utolsó fémlap is a helyére került, a kettő őr elengedte a halandó testet, ami térdre rogyott.

– Várom az utasításaidat, császárom! – szólalt meg Artorius szájával a szellem.

A nemes körbetekintett a császári tanácson, a Korrathon, Zhilar utódján és minden tekintetből ugyanazt a nyugalmat és eltökéltséget látta, mely immáron a saját szemében is izzott.

Ÿ

Orolo mérgesen fújtatott, amikor meghallotta a hírt, hogy az Öreg Istenek fogadják a zhilarok küldöttségét. Úgy érezte, mint akit szembe köptek. Nem elég, hogy évtizedek óta az emberek feszegetik a Mennyek határait, be–betörnek a Felső Síkokra, és hiába vágják le ezer meg ezer harcosukat, mindig újabbak jönnek. És most személyesen a császáruk és a főmágusuk jön meghunyászkodni az Öreg Istenek előtt. Valahol legmélyen elégedettséget érzett, de jobban szerette volna maga kivívni a győzelmet, talán az alsóbb világokban. Ez a hirtelen békülési szándék furcsa volt Orolonak, idegesen járkált fel s alá a Yagriss egyik hófehér termének közepén. Fején vajszínű turbánt viselt, vörös csizmája hangosan döngött a márványpadlón.

– Ez őrültség! Hogy adhatunk nekik békejobbot? Ravenor, rá kell venned a nagybátyádat, hogy fújja le ezt a tárgyalást. Rám már nem hallgat.

Orolo aranyszőke hajú társa az egyik kanapén feküdt, és egy vörös, bőrkötésű könyvet fogott fehérkesztyűs kezében. Először fel sem nézett a sorok közül, majd mikor Orolo már nagyon toporgott, csak akkor emelte tekintetét kígyószemű barátjára.

– Ha tudnék is nagyérdemű nagybátyámra hatni, akkor sem tenném meg. Béke kell, és ha az az ára, hogy eddig eltűrtük az emberi faj pimaszságait, most meg esdekelnek nekünk, akkor az az ára, kedves Sorskígyó. Valóban kiüldözték papjainkat maguk közül, de a mi életünkben ez az egyoldalú háború csak egy szempillantás. – Ravenor továbblapozott.

Orolo megidézte magában az étert, engedte, hogy átfolyjon rajta, eképpen beletekinthetett a jövendőbe. De hiába a korábbi rengeteg pontos jóslata, amivel megmondta, hogy hol fognak felbukkanni a zhilar csapatok, most nem látott mást, mint ködöt. Sűrű ciklámenszínű ködöt. Néhol kitisztult a kép, ott a Yagriss fenséges tornyait látta, a koronát, melyet a legmagasabb toronyban őriztek, de egyebet semmit.

A Sorskígyó lemondóan fújt, majd ő is lehanyatlott az egyik kerevetre, ami a szobában állt. Kezével tarkóját vakargatta, ahova kedvenc állatának, a homoki viperának a képe volt kék tintával a bőrébe varrva. Még gyermek volt a Halhatatlanok között, mikor megkapta a tetoválását, ami olyannyira megkülönböztette fakó bőrű társaitól. Az Öreg Istenek legfiatalabbjaként, mindig is kicsit különc volt.

– Nem látjátok át az újraformálódó rendszert, Ravenor. Te és a többi Öreg Isten. Azok, akiknek a védelmével és iránymutatásával bíztak meg minket, most elfordulnak tőlünk. És ha elfordulnak, nem lesz hatalmunk. Így is alig tudom fejben tartani a sok elfeledett Halhatatlant, akik követőit és papjait lehet pont a halandók lökték ki maguk közül. Nem beszélve arról, ha betörnek hozzánk, mint valami tolvaj, és vérünket ontják, miért kellene megbocsátani nekik?

Orolo orrcimpái idegesen rezegtek, ahogy sziszegve szívta be a levegőt. Azon gondolkozott, hogy elmondja e fiatal barátjának, amit az imént látott. Percekig morfondírozott, majd úgy döntött, elmond mindent.

– Legalább ne a Yagrissban fogadjuk őket.

– Miért ne? – erre a mondatra Ravenor is felült a kanapén.

– Látomásom volt. Homályos, de a különös ködön át, ami a halandókat is belengi, a Yagrisst láttam. A magas tornyokat, és hófehér falakat. Meg a koronát. Valamit terveznek a Fehér Palotával, ebben biztos vagyok

– Biztos rémképeket láttál. – harapta be a szája szélét bizonytalanul Ravenor. – Azt mondod, homályos volt a jövendő, akkor abban sem lehetsz biztos, hogy történni fog bármi is. Persze, akarják a koronát, ahogy közülünk is sokan. Mindenki irigyli Morvanor hatalmát, melyet már majdnem hatszáz égi ciklus óta visel.

Orolo mérgesen nézett a fiatal Halhatatlanra, tarkóján lüktetni kezdett a kígyó. A hüllőt bármikor elő tudta hívni, amikor csak akarta, de néha magától is életre kívánt kelni. Ám a Sorskígyó már régen megtanulta uralni a képességeit, így a tetoválás maradt a helyén.

– Akkor ne hallgassatok rám, de ha jajveszékelés lesz a vége a holnapnak, emlékezzetek majd rá, hogy én megmondtam!

Azzal sarkon perdült, és kicsörtetett a helyiségből. Bosszantotta, hogy még a végtelenül intelligens, bátor, és becsületes Ravenort sem sikerült meggyőznie az igazáról. Orolo lelassított, ahogy kiért a vakítóan fehér ég alá, és a gyönyörű kertbe, ahol szebbnél szebb virágok nyíltak folyamatosan. A Sorskígyó újból felsóhajtott, majd felnézett az éteri fénytől ragyogó tornyokra, melyek a mögötte álló Palotát díszítették. Mérge elpárolgott, és végtelen szomorúság vette át a helyét. A csodák, amiket a Halhatatlanok felépítettek, hamarosan mind belevesznek a lila ködbe. A sok szép épület, a megannyi összegyűjtött tudás, hosszúéletű fajuk központja, minden. Orolo mélyet sóhajtott, azután elindult összeszedni azt a kevés Halhatatlant, aki még hitt neki.

Ÿ

A császári kíséret minden pompáját megcsillogtatva lépett be a Felső Síkokra, ahol már a Halhatatlanok legjobb vitézeinek sorfala fogadta őket. A fehér páncélba bújt harcosok dölyfösen néztek le a halandókra a sisakrostélyukon keresztül. Legyőzötteket láttak maguk előtt, pont úgy, ahogy ezt a halandók akarták. Az Őrzők közrefogták a zhilarokat, és egyenesen a Yagrisshoz vezették őket. A kíséret nagyrésze tátott szájjal nézték a csodákat, melyeket eddig emberi szem nem láthatott. Mindenki, kivéve a pár mágusurat, a Korrathot és magát a császárt. A bennük lakozó ősi entitások nem az építészeti csodákra vagy a gyönyörű ligetekre voltak kíváncsiak. Az ellenség ereje, mely a hatalomvágyuk, az emberektől átvett legrosszabb tulajdonságuk, útjában állt, ez foglalkoztatta őket. És a Mélységlakók elégedetten vették tudomásul, hogy az ellenségük elbizakodottságában szinte mindenről megfeledkezett. A császár elnézett a messzi dombok felé, ahol Artorius var Kazakan és a harcosai várják a jelet, hogy megrohamozzák a palotát.

A küldöttséget egy nagyfény által átvilágított oszlopsorokkal tarkított csarnokba vezették. A márványoszlopok szélesebbek voltak, mint egy ember, és sokszorosan magasabbak egy halandónál. A mennyezetről kék lobogók lógtak lefelé aranyozott rudakról. A követségből csak a legfontosabb urakat engedték be a csodálatos Yagrissba, és vezették őket az Öreg Istenek színe elé. Az Őrzők leghatalmasabbjai félkörben ültek, hogy mindannyian ugyanolyan jól láthassák, hallhassák a meghunyászkodókat. Egyedül egy szék tátongott üresen.

Morvanor, az Öreg Istenek legöregebbike felállt, hogy fogadja a Zhilar Birodalom uralkodóját. Kékesfehérben játszó ruháját színarany díszítésekkel készítették el, lent az alsóbb síkokon országokat lehetett volna a kelméből venni.

– Köszöntünk téged, ó Morvanor, a nagyhatalmú, mi kik Tharrasról jöttünk, hogy a halhatatlan urak lába elé boruljunk. Népem háborút kezdett ellenetek, de megbántuk istentelen tettünket. Hiszen hogyan is reménykedhettünk benne, hogy mi egyszerű halandók, képesek leszünk legyőzni titeket. – a császár mélyen meghajolt, majd megismételte mozdulatát. – Birodalmam sok–sok évvel ezelőtt döntött úgy, hogy a mennyek felé kíván terjeszkedni, de belátom, hogy őseim súlyos hibát követtek el ezzel.

Morvanor továbbra is állva marad, miközben a zhilar hosszasan beszélt. A halandó ecsetelte, hogy megváltoznak, és békéért esedezett. Fogadkozott, hogy mindent megad az emberek számára istennek hitt Őrzőknek, csak legyen vége a vérontásnak.

A beszédje végén a császár leemelte díszes diadémját a fejéről, majd szertartásosan közelebb lépett az Öreg Istenekhez, akik a legnagyobb nyugalommal szemlélték a békekérést. Minden zhilar ura a földre helyezte koronáját, közvetlenül Morvanor lába elé.

Ám ekkor az egyik fehér páncélos Őrző futott be oldalról az oszlopos csarnokba.

– Megtámadták a Yagrisst! Az Elfeledettek… – kiáltotta, de ekkor egy lilás fénnyel világító kard szúrása vetett véget az életének.

Az Öreg Istenek meglepetten pattantak fel a helyükről, visszahőkölve az oszlopok mögül előlépő fekete vértben pompázó zhilaroktól, és az izzó szemű Elfeledett Halhatatlanoktól. Morvanor kétségbeesetten tekintett le a császárra, aki ekkor már újra talpon volt, miközben az arca fodrozódni, és rángani kezdett.

– Most elvesszük a földjeiteket, és ez ellen nem tudtok semmit tenni. – mondta bele a dermedt csendbe a Mélységúr a jégnél is hidegebb hangon, majd ledobta magáról a császár porhüvelyét.

Ÿ

Artorius a katonáival rejtőzött a Yagrisst körülölelő kertekben. A zhilar nemes el sem hitte, hogy az Őrzők ilyen könnyelműek lesznek. Észrevétlenül szivárogtak be a fás ligetekbe, és még csak egy őr sem nézett abba az irányba. Artorius egy dombon állította meg a csapatát, ahonnan belátta az egész Fehér Palotát. Övéről egy messzelátót emelt le, és minden egyes részét megvizsgálta a mennyei kastélynak. Mikor végzett, mozgás vonta magára a figyelmét. Egy oszlopos csarnokban feltűnt a császár kísérete, tucatnyi őr kísérte őket a félkörben elhelyezkedő Öreg Istenek színe elé.

A császár előre lépett, majd beszélni kezdett. Artorius sejtette, hogy a köszöntések körét futja Tharras ura, mikor meghajolt az álló Öreg Isten felé, majd megismételte mozdulatát.

– Itt a jel! – Artorius szájával az őt megszálló Mélységúr osztott parancsot. – Var Vokarius kapitány, induljon a csarnok felé! Várják meg, míg a korona földet ér, utána nincs kegyelem.

A tetőtől talpig fekete páncél viselő kapitány biccentett, majd feltette fejére búraszerű sisakját, így Artorius már csak a saját arcának tükörképét látta.

– A császárért és a birodalomért, mindhalálig! – fordult oda Artorius a mögötte várakozó katonákhoz.

– A császárért mindhalálig! – válaszolták egyként a harcosok, majd kivonták lila fénnyel világító kardjaikat.

És Artorius valahol legmélyen tudta, hogy így lesz. Míg a negyvenharmadik testőrdandár fegyveresei elindultak az oszlopos csarnok felé, a zhilar egy oldalsó bejárat irányába kezdett szaladni. A benne lévő Hetedik erejével képes volt páncélban is olyan gyorsan futni, mint egy ló. Percek sem teltek el, mire odaért a fehér fából ácsolt ajtóhoz. Próbaképpen lenyomta a kilincset, de a bejárat zárva volt. Megállt előtte, és várt.

Nem is kellett sokáig várnia, mire felharsantak a csatakiálltások, fegyverek csörrentek egymásnak, halálsikolyok remegtek végig a palota falain. A zhilar katonák tucatjával estek el az Öreg Istenek varázslataitól, mint eddig az összes támadás alkalmával. Hiába voltak emberi mércével kiválóan képzettek, mágiával felvértezettek, ez a Mennyekben egy fabatkát sem ért. A Felső Síkokat átjáró éter sokkalta erősebb volt itt, mint Nouros Életfolyama. Artorius var Kazakan körülnézett, majd egy határozott rúgással betörte az ajtót. Tudta, hogy igyekeznie kell, már percei sincsenek, mielőtt kitör a birodalmi mágusok által felébresztett vihar. Évek összpontosított tervezése és kísérletezése kellett hozzá, hogy zhilarok létre hozzák a manakutakat, amikkel a Síkok között is tudták áramoltatni iszonytató mennyiségben az Életfolyam energiáját.

Bent gyorsan megtalálta a lépcsőt, ami a legmagasabb toronyba vitt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, de így is, még nem járt félútnál sem, mikor remegni kezdtek a falak.

Kint a világos égbolt elsötétült, mindenhol kapuk nyíltak: a messzi domboknál, a patakvölgyben, az ég közepén. Az átjárók némelyikén tharrasi katonák ezrei, tízezrei özönlöttek át az Alsó Síkokról, másokon egyszerűen az Életfolyam hömpölygött át. A mana recsegve–ropogva töltötte meg a tőle idegen világot. Cikámenszínű felhők gyülekeztek a kapuk körül, és villámok hasították ketté a levegőt. Az elementális káoszban Artorius tisztán kivette a repülő Mélységurakat, akik néma mosollyal arcukon ünnepelték az elkerülhetetlen győzelmüket a Halhatatlanok felett.

A nemes tovább ment fölfelé, mígnem eljutott egy szabályos kör alakú terembe. Nem volt benne semmilyen bútor, csupán egy márványoszlop, amit fentről és az oldalsó nagy boltívek alól áradó fény világított meg. Az oszlopon egy csodaszép, gyémántokkal és zafírral kirakott elektrumból készített, míves korona pihent, az, amiért a nemes idejött. Artorius lépett egyet az tiara felé, de nyomban megtorpant mikor egy kés repült el az orra előtt. A tábornok lebukott, bukfencezett egyet, majd felállás közben rántotta ki a kardját. Szeme az ellenfelét kereste, és meg is találta az egyik sarokban.

A férfi karjai fedetlenek voltak és kígyózó motívumot tetováltak rájuk. Egy hosszú ujjatlan kaftánfélét viselt, míg a fején turbán szorította le a haját. Lába mellett egy óriási kobra tekergett, nyelvét ki–kinyújtogatta, a Halhatatlan kezében egy étertől lüktető rövid kard vibrált. Vágott pupillájú szeme mérgesen meredt a halandóra.

Artorius megrázkódott, az izmai remegni kezdtek, majd a testéből kilépett a Hetedik. Az ősi szellem egy pillanatra lebegett a magához térő halandó és az Öreg Isten között, majd a keleti ablakot kitörve kiszáguldott a kint tomboló manaviharba. Orolo meglepetten nézett a távozó Mélységúr után.

– Gyáva! Neked is pont a legnehezebb pillanatban kell elmenekülni! – köhögött fel Artorius.

A zhilar nemes immáron újra ura volt a saját testének, a Hetedik távozásával megint érezte minden tagját. Mámorító érzés volt birtokba venni minden egyes pocikáját.

– Uraid elhagytak, hitszegő halandó. – jelentette ki a Sorskígyó.

– Ők nem az uraim! Én a császárt szolgálom. – emelte fel fenyegetően a kardját Artorius.

– Azt a császárt, aki holtan hever a tróncsarnokban? – Orolo egykedvűen mondta ezt, és élvezettel nézte, ahogy a fájdalom kiül az ember arcára. – Gondolom, az Alsó Síkok ura azért a koronáért küldött. – intett fejével az ékszer felé a Halhatatlan. – Hát nem fogod megszerezni, hiába hoztatok káoszt a Mennyekbe!

Azzal a Sorskígyó ráeresztette minden dühét a halandóra.

Ÿ

Orolo leengedte a karját, melyben a kardját tartotta. A halandó elismerésre méltóan küzdött, és meg is lepte, mikor manavarázslathoz folyamodott. A megidézett kígyót a zhilar hamar levágta, ám így sem volt nehezebb az Őrző számára felülkerekedni, mintha egy farkassal küzdött volna. A Halhatatlan karján egy kisebb vágás éktelenkedett, de egy Öreg Istent nem lehetett ilyen könnyen legyőzni. A palota falai már omladozni kezdtek, mire véget ért a párbajuk, részint a kint tomboló vihar, másrészt a teremben felszabaduló energiák miatt. A Sorskígyó odalépett a piedesztálhoz, és leemelte róla az istenek koronáját, majd elsüllyesztette kaftánja redői között. Visszanézett a fal mellett heverő zhilarra.

Artorius hasánál a páncél lemezei közül vér folyt ki egy egyre terebélyesedő tócsába. Arca egyre sápadtabb lett, minél több éltető nedvet vesztett. Keze erőtlenül fogta a kardja markolatát. Mellkasa még gyengén járt fel s alá.

– Hiú ábránd volt csupán, hogy legyőzöl engem, halandó! – vetette oda a haldoklónak a Halhatatlan.

A nemesnek nevetnie kellett, mire vér bugyogott ki a száján, közel volt a vég.

– Nézz csak körbe, kígyóbűvölő! Ilyen az, amikor nyersz? Mikor a világodat darabokra tépi a mágia, népedet százával mészárolják halomba? Én lehet elbuktam, de a birodalom győzött.

Orolo horkantott, de megakadt a szeme a kint uralkodó borzalmon. A palota kertjének fáit gyökerestül kitépték. A pázsitot holtak fedték be, főként emberek, de nagyon sok fehér páncélos harcos is a vértől iszamós földön feküdt. A Yagriss több tornya ledőlt, és a távolban mintha egész dombok szakadtak volna el a világtól, egyre távolodva esett szét a Menny. A Sorskígyó arcán végig gördült egy könnycsepp, majd még egy. A világa iránt érzett gyász szorította el a torkát. Egy hangos robbanás rántotta vissza a jelenbe. Kitörölte szeméből a könnyeket, majd kilépett az omladozó mennyezetű teremből, hogy minél hamarabb odaérjen társaihoz, akiket még megmenthetett azzal, hogy sietve elhagyják a Felső Síkokat.

Artorius egyedül maradt, miközben a Yagriss sikoltozott körülötte. Gondolatai egyre lassultak, ahogy a szíve is lassabban vert.

– Sajnálom, császárom, hogy elbuktam. – mondta miközben remegő kézzel szájához emelte kardjának gombját, és csókkal illette a családi címerét.

A nemes feje oldalra billent, mikor a szoba egy egész fala leomlott a mélységbe, felfedve a kint folyó küzdelmet. Miközben Artorius szeme leragadt, csak arra tudott gondolni, hogy milyen büszkeség volt számára részt venni a Mennyek ostromában, hogy a nevét évszázadok múlva is emlegetni fogják.

A Yagriss, a Fehér Palota lassan összedőlt, és kint, a Felső Síkok milliárd darabra széteső csataterén a Zhilar Császárság győzelmet aratott a Halhatatlanok felett.